cold

Egy szűk hónap után végre-valahára hazajutottam, már el is feledtem az otthon melegét. Egy kiadós vacsora és családi beszélgetés után testvérem vigyorogva mutogatja a monitoron virító Black Ops ikont. Akkor miért ne? Úgyis öt óra a kampány, állítólag. Sokat töprengtem azon, miért is örvend ilyen nagy sikernek a sorozat. A gyors, pörgő játékmenet, a kézre álló és egyszerű multi, vagy már csak megszokásból pakolják a játékosok a kosárba az aktuális epizódot? Számomra a Call of Duty sosem volt több egy évenkénti, adrenalinnal fűtött menetnél.

Újdonság gyakorlatilag nincs a játékban az előző évekhez képest. A Modern Warfare annak idején elég erőteljesen meghatározta az utat: árkád játékmenet, rengeteg ellenfél, filmeket idéző jelenetek, lassított képsorok. És ezt jól is csinálja. A nagy kérdés az, meddig lehet még folytatni? Az eladások azt mutatják, a végtelenségig. Mert ahogy arra számítani lehetett, a Black Ops eladási rekordokat döntött, és várhatóan a következő felvonás még népszerűbb lesz. És bármennyire is guilty pleasure a játék, a 10 milliós eladásokat nem érdemli meg. Mert nem lép előre. Az online szekcióról nem beszélnék, már évek óta nem szentelek neki időt (legutóbb a második rész multija kötött le, igaz, olyan mértékben, hogy még klánt is alapítottunk, nagyszerű élmény volt), az egyszemélyes kampány pedig továbbviszi azt a trendet, amit 2007-ben megkezdett az IW.

Ezúttal a hidegháborúba csöppentem (egy pálya kivételével), ami annyira nem is volt csendes, és öntartóztató. Az a legnagyobb bajom a szériával, hogy a Modern Warfare óta nem képes átugrani azt a nyavalyás lécet, mindig megrezgeti, ami aztán leesik. A tempó, a pörgés, a címre jellemző egyedi atmoszféra most is érzékelhető, de nem képes túllépni önmagán, így pedig számomra marad az, ami eddig volt. Nem kérdés, a Call of Duty egy profin összerakott FPS, de ennyi év után… nem unalmas, de nincs benne újdonság. Olyan ez, mint a szilveszter, várjuk, jót fogunk bulizni, de lényegében csak megismételjük a tavalyit. Nem hinném, hogy a közeljövőben bármelyik folytatás képes lesz felülmúlni az atomrobbanást, vagy a belopakodást Pripyat városába. Bár két este alatt kivégeztem a játékot, nem hinném, hogy olyan sok jelenet megmarad majd bennem. Talán a rakéta kilövése, és a sarkvidéken, a hajóról menekülés volt maradandóbb élmény. Hiába volt tele jobb pillanatokkal a játék (ugrás a lavina elől, berepülés az ablakon, lassított csúszás a tetőről), ezek annyira nagy számban vannak jelen, és olyan rövidek, pillanatnyiak, hogy egyszerűen nem fogadja be hosszabb távon az ember. Érdekes volt az a szekció, ahol elgázosították a környéket, külön vigyázni kellett a gázmaszkra, de ahogy jött, úgy ment. Még most is mondom, nem a túlságosan árkád játékmenet miatt kell kritizálni a játékot, hanem az újításra való képtelensége miatt. Aki szerint túl könnyű, váltson nyugodtan veteránra, garantáltan meg fog szenvedni a már túlságosan is pontosan célzó ellenséggel. Most pedig indulhat a visszaszámláló, jövő ilyenkor érkezik a következő menet, arra is beülök, de immár semmi érdemi újítást nem várva.