Teszt - Assassin's Creed : Brotherhood

Ezio Auditore de Firenze visszatért, hogy befejezze lezáratlanul maradt ügyeit, majd új konfliktusokat tüzeljen fel. Az Ubisoft szinte egyetlen igazán életben maradt sorozata egy új küldetést ad a játékosok kezébe. Vajon a Romáért vívott harc megérdemel egy esélyt vagy inkább csak egy újabb bőrlehúzás áll egy AA-s kategória köntösébe bújtatva? Esetleg itt van minden idők legjobbja? Derítsük ki…

A történet ott folytatódik ahol az előző abbamaradt, így igazából ez a rész azoknak készült, akik tudják milyen folyamatok zajlódtak le az Assassin's Creed 2-ben. Egy rövid „előző rész tartalmából” után már bele is vethetjük magunkat az események zuhatagába. Ezio idősebb lett, megváltozott, de valami mégis ugyanaz maradt benne. A Borgia elleni utálat. Itt az idő, hogy egyesítse a bérgyilkosok „szent” szövetségét, melynek segedelmével kívánja megvívni Róma csatáját. A történet ugyan teljes értékűnek látszik, mégsem annyira folyamatos, mint az elődnél. Több esetben felfedezhető benne némi vontatottság. A sztori kissé klisé illatvilágot áraszt, még akkor is, ha egy remek történelmi helyszín és egy egyedi világ palástolja a nagyérdemű elől.

A képi világ nem sokat változott, talán csak annyit, hogy szebb lett. Részletessége továbbra is rendhagyó. Ellenben a második résszel most már közeli képek is remekül néznek ki. Az arcok sokkal kidolgozottabbá, életszerűbbé váltak. Valljuk be sorszámozott előd küzdött némi halott arc effektussal. Ez eltűnik, a szemek mozgása az arc mimika mind tele van élettel, ez mindenki arcára csalni fog egy mosolyt. A környezet a megszokott módon eszméletlen látvánnyal kedveskedik minden megfelelő esztétikai érzékkel rendelkező embernek. Azok, akik ráadásul még jártak is Rómában, biztos nosztalgiáznak majd egyet. Rengeteg a tágas nyitott tér, megvan a város sajátos romantikus varázsa. Egyszerűen remekül lett kidolgozva, ez nem tűr vitát. Olykor azonban a szépség ellenére találkozunk apróbb v-sync problémával, ám ha nem élezzük ki magunkat a hibákra, akkor alig észrevehető. A pop-up nem gyakori, de azért képviselteti magát. Manapság ez szinte elfogható bakinak számít, főleg egy ekkora világgal rendelkező játék esetében. A mozgáskultúra, mint eddig mindig továbbra is hihetetlenül élethű bizonyos helyzetekben, de olykor teljesen generikus marad. A mászásnál és harcnál a legészrevehetőbb e faktor kidolgozottsága. Azt azért nem árt megemlíteni, hogy ezen téren semmilyen fejlődés nem tapasztalható a második epizódhoz képest.

A zene talán ismét kiemelkedő szerephez jut. Ez persze nem meglepő Jesper Kyd (ki az előző részek dallamáért felelős) ismét hatalmasat alkotott. Nem az előző rész soundtrackjét kapjuk vissza, hanem egy kicsit rendhagyó amolyan klasszikus gregorián melódia segíti a feltüzelt helyzetek hangulatának fokozását. A szép tájaknál is kapunk egy amolyan önmaga romantikáját viselő melódiát, mely szintén tökéletesen illeszkedik a saját helyzeteibe. Nyíltan ki lehet jelenteni tehát, hogy a dán zeneszerző profi aláfestést komponált a bérgyilkos élményhalmazhoz.

A játékmenet több rétegű. Két nagy részre oszlik: az egyszemélyes story módra és az új forradalmi hatást keltő többjátékos módra. Az előbbi rendelkezik a maga bájaival és mindenképpen csábító. Nem a szokásos hat órás single kampányt kapják a játékosok (amit megszokhattak multi móddal rendelkező játékok esetében), hanem egy komplex megközelítőleg 20 órás élményt. A főszál változatos próbál maradni amennyire lehet, de sajnos vannak hibái. Amíg a küldtetések jó része színes tevékenységekből áll, sajnos párhuzamos ezzel egysíkú is. Jelen egyfajta furcsa paradoxon, mely ellentmondásokból táplálkozik. Vannak adott dolgok melyek kikerülhetetlenek, míg több esetben is tapasztalható alternatív megoldás, azok többség sikertelenségbe torkollik. A játék nem igényel semmiféle kreativitást. Persze vannak küldetések melyeket igen elegáns és egyedi módon lehet befejezni, de a nagyobb hangvételűeknél akadnak kételyek a játékosban. Biztos elég kellemes-e az átélt élménysorozat? A végkimenetelüket tekintve mindegyik hagy egy kellemes szájízt maga után, de gyakran a közben megtett út hagy valami kis fancsali utóízt, melynek erősen citrom érzése lehet. A melléküldetések száma meglepően magas, így a történeti szál mellett bőven van lehetőségünk szórakozni. A legnagyobb újítás ezen a téren a saját bérgyilkos szövetség kiépítése. Amennyiben segédkezünk a városban rászoruló ellenállóknak, ők cserébe életüket nekünk szentelik. Miután beálltak hozzánk edzhetjük őket, célpontokat jelölhetünk ki számukra, sőt saját küldetéseik is vannak. Képességeiket bármilyen harc során kamatoztathatjuk, természetesen a mi helyzetünk megkönnyítésére. Minél több küldetésre küldjük őket annál magasabb szintre lépnek. A rangjuk minél „elitebb” annál hatékonyabbak a gyilkolás terén. A csatában egy egyszerű bal vállgomb megnyomása után az első raj már ott is terem mellettünk, hogy kivégezzen mindenki, aki az életünkre tör. Emellett találunk még bérgyilkos küldetéseket magunk számára is, ezeknél egy Rómában kijelölt ellenséges célpontot kell eliminálnunk. Ezen munkát sem kötelező egyedül elvégezni. Hatalmas tartalommal és szavatossággal ellátott egyszemélyes játékmódról beszélhetünk.

A mechanika és az irányítás megfelelően működik. Olykor-olykor azonban szembesülnünk kell kisebb bugokkal. Gyakran esünk le „Assassination” helyett, ha oldalra ugrunk, továbbra sem mindig fogja meg a mellette lévő kis platformot és egyes esetekben Ezio előre ugrásnál átesik azon a tereptárgyon melyet meg kellett volna fognia. Apró kis dolgok ezek, de a maguk helyzetében zavarók lehetnek. A töltési idő tűrhető. Ekkora tartalomnál a maximálisan 20 másodperc nem olyan zavaró, mint amilyennek először tűnhet. Ezzel semmi baj nem is lenne, ha töltés nem történne szinte folyamatosan. Küldetés felvétele, checkpoint, küldetés befejezése és tulajdonképpen szinte minden érdemleges cselekedet után megkapjuk a magunk kis „loading” jelzését. Ám mint említettem nem bír olyan jelentőséggel, hogy zavaró tényezőként tekintsünk reá.

Róma romokban hever ugyan, de Ezio Auditore feladatának érzi a felújítását. Ezért idén bedobja, amit építészetről tanult és felvásárolja a várost. Ez olyan light RPG szerűen némi alapfokú közgazdasági ismeretek útján valósul meg. Felszabadítunk, egy helyszínt ott boltokat renoválunk, majd épületeket vásárolunk, ezáltal megnő a kerestünk. A pénzt tényleges idő szerint 20 percenként „utalja” a játék Ezio számlájára. Az infrastruktúrának köszönhetően Róma bármely területén elhelyezett banki fiókban hozzáférünk, mely a 16. században talán jobban működött, mint ma.

A harc nem nyit új távlatokat, bár vannak benne újdonságok. Az ellenfelek még mindig az ellentámadásokra a legérzékenyebbek, ám idén butaságukat hihetetlen agressziójukkal kompenzálják. Olyan intenzíven támadnak, hogy nincs időnk várni az ellentámadási lehetőséget (tisztelet a kivételes helyzeteknek). Van ám nekünk azonban egy csodafegyverünk. Amennyiben egy ellenfelet kivégzünk és az animáció közben nem ütnek, meg akkor közben becélozhatjuk a másik velünk igen ellenségesen viselkedő személyt, hogy azt is kivégezzük egy csatával. Ez addig megy, amíg meg nem ütnek bennünket, illetve ameddig van minket támadó rosszfiú. A kis újításnak köszönhetően sokkal dinamikusabbak lettek a gonosz elleni acélpárbajok. Az új kivégző mozdulatok egyszerűen isteniek. Nem csak, hogy brutálisabbak lettek, de sokkal precízebbek is.

A multiplayer mely mindenkit úgy izgat, új távlatokat nyit az emberek felé. Három játékmód rejlik a termékben melyek mind egytől egyik odafigyelést és gondolkodást igényelnek (még ha minimálisan is). Egy kulcsszó él végig: vadászat. Ezt tehetjük egyedül, csapatban vagy duóban. Minden esetben remek az összhatás. Nem mindegy mit csinálunk. A célpontunkat meg kell keresni a tömegben, ami nem egyszerű feladat. Semmiképpen sem egy rohanós játék. A célpontot amolyan nyugodt, öreges tempóban megkeressük, kiterveljük, milyen úton akarjuk megölni, ha úgy érezzük eljött az idő, akkor mindent beleadunk. Azt tudni kell, hogy eközben ránk is vadászik valaki, de nem tudjuk ki, így a védelem kialakítása a pillanatnyi kreativitáson múlik. Minél jobban teljesítünk annál több XP pontot kapunk. Egy idő után szintet lépünk megnyitva ezzel új felszereléseket vagy karaktereket. Itt viszont a lehetőségek tárháza hatalmas. Komplett stratégiák kidolgozása nem árthat, de a rögtönzésből élők sem fognak elbukni, mindenki számára élvezetes játékmód. A matchmaking sajnos nem az igazi, előfordulhat, hogy sokat kell várnunk mire elindul a játék, ellenben játék közben durva laggot nem lehet tapasztalni.

A végén ugyan megvan bennünk az a kellemes érzés, hogy jó dolog Ezio-val kalandozni, de mivel kissé lebutított ez a kalandozás, így erősen lehet mondani, hogy a Testvériségen érződik, hogy nem teljes értékű folytatás. Sokszor előjön, hogy ezt már láttuk, volt ilyen és hol az újdonság ereje. Az elmarad ugyan, de megkapjuk amit eddig is, egy élményt mely ha új dolgokban nem is gazdag, a régit tökéletesen hozza. Összességében az Assassin's Creed Brotherhood egy remek játék, már csak arra kéne figyelnie a stúdiónak, hogy ne csináljon belőle futószalag sorozatot, mert az súlyos minőségromláshoz vezetne, azzal a sorozat el is veszíteni jelenlegi prime helyzetét a stílusban. Az embert a kalandozások során könnyen elöntheti az érzés, hogy egy egyéni világban van. A játék simán ötvözi a nyugati RPG-k és a saját egyedi elemeit. Remekül illeszkednek ezek egymásba. A testvériség, ha nem is váltja meg a világot, mindenképpen remek játékélményt biztosít a műfaj kedvelőinek.

**+ Elképesztő látvány

• Kellemes történet

• Kíváló multiplayer módok

• Hihetetlen tartalom

• Néha kissé vontatott

• Mutlin kívül nem sok újdonság

• Apróbb bugok melyeket tavaly óta sem javítottak

• Kissé bőrlehúzás gyanús**

Végpontszám : 8.0