tale

Hétvégi reggeleken általában a televízió nincs bekapcsolva. Vagy azért, mert az igazak álmát alszom, vagy mert ugyan a reggeli napfény kidobott az ágyból, de van jobb dolgom is, mint a készülék előtt ücsörögni (egy kiadós reggeli sokkal inkább). Ezen a szombaton máshogy alakultak a dolgok, konkrétan ráléptem a távirányítóra, s ragadtam le pár percre a matiné előtt. Csöppet sem volt kellemes. Ez a véletlen mérhetetlen szomorúságban fejtette ki eredményét, és nélküle az a gondolatmenet sem szökhetett volna csirába, amely ehhez a bejegyzéshez vezetett.

Milyen műsor várta régen a gyerekeket, és milyen várja ma? A '90-es évek elején imádtam meséket nézni, és manapság is hódolok ennek a régi szenvedélynek. Persze ma már hatalmas a kínálat, de így visszagondolva, régen sem volt okunk panaszkodni. És itt nem is igazán a mennyiségre, hanem a minőségre célzok. Az m1-en ott volt a Disney bemutatja, és még az angol nyelvű CN előtt ülve is megtaláltam a számításom. Mert ezek a rajzfilmek még igazi mesék voltak. Kacsamesék, Balu kapitány, A kengyelfutó gyalogkakukk, Flúgos futam, és a társaik. És bár már lehetett érezni az amerikai kommersz szelét, ezek a műsorok többnyire jótékonyan járultak hozzá a gyermek fejlődéséhez. Tanítottak arra, mi a bátorság, a barátság, a kitartás (ezt a fogalmat konkrétan a szerencsétlen prérifarkas esetében ismertem meg), na és persze volt erőszak, olyan formában és mértékben, ami feltétlenül szükséges ahhoz, hogy a gyerek rájöjjön, van ilyen is. Régen a meséknek volt varázsa, nem folytak össze a sorozatok, mindegyiknek sajátossága volt. Még most is megvannak a Micimackós kazettáim, amiket szó szerint rongyosra néztem, ha még ma is lenne videomagnónk (de jó is lenne, volt hangulata), akkor ma is behelyezném a kazettákat néhanapján, hogy kisgyerek lehessek egy fél órára, mert az jó. És megmosolyognám, hogy a kis csapat a sok száz megtekintés után már fekete-fehérben félik a muclikat és a vuclikat (kikopott a szín, ez gyakori?). Ahogy cseperedtem, régi ismerősök köszöntek el, és újak jöttek: Hé, Arnold!, Hódító hódok, Batman: Az animációs sorozat. Nem mondom, a klasszikus mesefelfogásomon itt már kisebb csorbák estek, még mindig a bőven nézhető kategóriába estek a fent említett címek (a Batman azért más tészta, a megcélzott korcsoport is más, persze, tátott szájjal bámultam a denevérembert).

Hol kezdődött meg a romlás? Amikor a szülők elítélte Dexter laboratóriuma, vagy a Pindúr pandúrok a képernyőre kerültek? Igaz, már több volt bennük a marhaság, mint… nem, hülyeség volt az egész, de megmaradtak meséknek, nem vették magukat komolyan. Jött jó pár év, amikor elfordultam a tv nyújtotta örömöktől, így személyesen nem éltem át a mesék körülötti értékrendek felborulását, de ahogy ma nézegettem a reggelre tűzött programot, úgy éreztem, nemcsak a politika és a gazdaság van holtponton. Csodálkozunk, hogy a mai gyerekek sokkal erőszakosabbak és önzőbbek, mint akár tíz-tizenöt évvel ezelőtt? Hiszen ezt látják a tévében: szörnybunyósok, és tizenéves szuperharcosok tépik ketté egymást, olyan hajkoronában virítanak, amit a Final Fantasy karakterek is megirigyelnének, minden az idióta küzdelemről szól, vérről, keménységről. Meg is figyeltem, mi dívik manapság. A Pokémon-leszármazott japán tömeganimációk, a degradált rajzfilmek, amiknek Dugó és Norbi csak köszönhet, és az egyre inkább elkeserítő méreteket öltő élőszereplős, tinicsajos és tinifiús, iskolás-szerelmes hulladékok. És mindez többek között a Disney-csatornán. Nem szeretném konkrétan kifejteni a véleményem, azt hiszem, így is elég világos. Walter forog a sírjában. Én meg a kacsalábon forgó kastélyomban.