monkey

A közel negyedórás ízelítő után azt kell mondanom, amit a legtöbb játék esetében ebben a generációban. Tetszik is, meg nem is. Valahol a távoli jövőben járhatunk, ahol a robotok vették át a hatalmat a Földön, s az emberek rabszolgasorba kényszerültek. A hatalmas élőerő-szállító hajón a csaj, aki valami techguru, megszökik, a nagydarab főhős egyszemélyes kabinja leszakad, kezdődhet az első vállalkozás: lépjünk meg a hajóról. Bevallom, a menüben nem néztem meg, van-e lehetőség a joy érzékenységének állítására, de az alapbeállítás mindenképpen túlzó. Így az első pár perc kaotikus rohangálásba fulladt. A vékony rámpán gyakorlatilag ide-oda cikáztam, annyira instabil volt az irányítás. Aztán, mint mindent, ezt is meg lehetett szokni. Hogy mire akadtam még ki? Az átkozott átvezető animációkra, pedig csak 15-16 percet játszottam! Szinte minden újabb szobába való belépés egy rövid átvezetőt vont maga után, amiről egy gyengébb rendezés jutott eszembe, de sokkal ingerlőbb, hogy a játékot állandóan megszakítják. Őszintén remélem, sokkal inkább ajánlom, hogy a teljes verzióban hamar túladjon ezen a program. A harc szódával elmegy. Picit ez is kaotikus, van kb. négy fajta támadás, ezeket lehet szépen egymás után végrehajtani, a robotok pedig megfekszenek, ahogy kell. Azt már a videókból is le lehetett szűrni, hogy a mászás-mászkálás szerves részét képezi a játékmenetnek. Ez így van, Monkey-val nem egyszer kényszerültem akrobata-mutatványokra. A baj csak az, hogy ezek a mozdulatok a gyakorlatban rémesen egyszerűek, magyarul nincs kihívás. Beállítom az irányt, majd egyszerűen ugrok egyet, a karakter pedig elkapja a csövet, vagy egyéb kiálló platformot. „Kicsit” egyszerű, nem kiemelkedő, nem is múlja alul a mai átlagot. Viszont színes a világ, nem is hittem, hogy az intenzív színek ennyire pofás összképet produkálhatnak. Márpedig ez a helyzet, a látvány kellemes, egy kis zöld itt, egy kis barna ott, pedig csak egy hajót jártam be. Mi lesz lent, a földön? Leginkább viszont a hatalmas külszíni jelenet fogott meg, mikor kívülről másztam a járművet. Grandiózus, és hatalmas, ahogy a rozsdás tákolmány szélsebesen hasítja az eget, ami még impresszívebb, mikor elértük New York városát (vagyis azt, ami maradt belőle), ott, a közeledő felhőkarcolók látványától felgyorsult a szívverésem, és ez mindenképp piros pontot ér. Ahogy pár videót megnéztem, ezek a gigászi képsorok nem ritkán kényeztetnek majd, s meggyűlik majd a bajom jó néhány durvább gépi intelligenciával is. Az Enslaved a próbaverzió alapján tipikusan egy olyan játék, ami egyszeri-kétszeri végigjátszásra alkalmas, az árát nem éri meg (az én anyagi felfogásomhoz mérten, ami a videojátékokat illeti), feláron már engedhet az ember a csábításnak, arra viszont kell pár hónapot várni. Az ünnepi szezonra tippelem az ideális árcímkéket a használtáru piacon.