doggy

Az IO Interactive Eidos Interactive által Xbox 360 és PlayStation 3 konzolokra kiadott videojátéka.

értékelés: *1/2 (a négyből)

Kína. A tea, a kíméletlenül terjedő piac, a „made in China” termékek hazája. Ha ma valaki felemlegeti az ország nevét, akkor a legtöbben a gazdaságra reflektálnak, 中华人民共和国 (vagy valahogy így írják) megállíthatatlanul terjeszkedik, s a világ szinte minden pontján jelen van, ami a pénzügyeket, a különböző szolgáltatások, és árucikkek értékesítését illeti. Gazdászhallgatóként nem egyszer merült fel bennem, hogy érdemes lenne elmerülni Kína egzotikus nyelvében, de egyéb bokros teendőim, illetve az ehhez hasonló firkálmányok eddig sikeren riasztottak el. Mondhatni, nekem ez kínai. Sokkal szívesebben fordulok azonban a kínai filmkultúra felé, mely nem nélkülözi, egyenesen ontja magából az akciófilmeket. Ezen mozik nélkülözhetetlen velejárói a leglehetetlenebb helyeken elrejtett lőfegyverek, az asztalra kiterített fehér arany, a Max Payne karakterét látványosan megszégyenítő vetődések, na meg persze a robbanások, mindez keleti drámával fűszerezve. Elég csak a legnagyobb filmklasszikusokra gondolni, mint a Hard Boiled, vagy a The Killer . Akinek még nem volt hozzájuk szerencséje, ne habozzon tovább. Abból a hősidőből származnak, amelyet a The Expendables igyekszik újra a mozivászonra varázsolni, sokak véleménye szerint sikeresen. Az ilyen alkotások vérgőzét, naturalizmusát, kegyetlenségét, és betegségét nyomja a játékos elé a Dog Days.

Pedig már hányszor, de hányszor láttuk az alapfelállást. Attól el is tekintettem, hogy a Dead Men fényében felmerül a kérdés, ezek ketten hogyan találkozhatnak megint? Mindegy is, a történetírók gondolatai sokszor kifürkészhetetlenek, megbékélek vele. Szóval Lynch Sanghai városában húzza meg magát, még egy barátnőt is talál magának (megnézném az a lányt, aki csak úgy összebújik egy pszichopatával), a múlt azonban kísért, a törvény semmibe vétele már létszükséglet, Lnychi egy helyi bűnszövetkezetbe épül be, s teszi azt, amihez a legjobban ért: bűnöz. A sors citromízű fintora, hogy Kane ha később is, de a városba érkezik az utolsó mocskos meló jogán, a két nehézfiú útja ismét keresztezi egymást, a viszontlátást egy kurta „Hosszú ideje haver” kijelentéssel konstatálják, kezdődhet a móka. Én, ha elutazom egy városba, ahol több napot fogok eltölteni, általában első teendőim között kap helyet a szállás felkeresése, esetleg egy gyorsétterem meglátogatása. Biztosan én vagyok a bárány, mert még később sem rúgom rá az ajtót egy szeretkező párra, hogy az örömök közt ficánkoló duó férfitagját kezelésbe vegyem. Főleg, hogy a csajhoz sincs semmi közöm. Ezek ketten már csak ilyen identitással élnek, aztán meglepődnek, amikor a meztelen lányka holtan rogy össze. Persze ez bőven belefér a pakliba, az már kevésbé, hogy a rivális banda feje siratja egyetlen pici csemetéjét, kész a baj, lehet menekülni. Nem nyújt kiemelkedőt tehát történet szempontjából a játék. Új elemet még csak nem is reméltem, ma már nem jellemző (nemcsak a videojátékok, de a filmek, regények világában sem, persze vannak kivételek, aminek szívből örülök), viszont lehet jól keverni a kártyákat. A Kane and Lynch 2 nem próbál virtuózkodni, hogy aztán megszégyenülve szedegesse a lapokat a földről, hanem szolidan pakolgatja egymásra őket. Nem látványos, de legalább nem is esik pofára. Sokkal inkább életszagú, már ha az a tény, hogy két fickó végiglövöldözi magát a kínai alvilág és rendőrség közegén, életszagúnak nevezhető. Meglátjátok, nincs katarzis, mélyebb érzelmi megnyilvánulás, ahogy a való életben a fiú inkább csendesen odébbáll, minthogy a nagyközönség színe előtt valljon giccstől ragadós szerelmet szíve hölgyének. Sajnos nem mondhatnám, hogy a kilenc darab pálya alatt megszédített a változatosság, gyakorlatilag mentem, és lőttem, a gyilkolászós szekvenciák között pedig kis átvezetőket nézve értesültem, aktuálisan milyen cél reményében ragadnak ismételten fegyvert a terelgetett karakterek. A legtöbb perc érzelmektől mentes, még inkább lehűti a levegőt Lynch, amint a fedezék oltalmazó karjai között ismét megtöredezni látszik az elméje, és üres motyogásba kezd. Amikor pedig fűbe haraptam (és Expert fokozaton játszva akadt bőven ilyen pillanat), nem ilyen jelenet fogadott, hanem a külvilág egyszerű zajaitól kísérve elfeketült a képernyő, és egy felirat tájékoztatott: Lynch died. Ja igen, ezúttal a kettős labilisabb párját alakítjuk, nagy különbség nincs.

Bajos lenne azt állítanom, hogy a kilencvenes évek nagy kínai akciófilmjei jutottak eszembe a játék közben, ha ezt nem támasztanám alá néhány példával. Kezdjük talán a közvetlenebb mintával, Sanghai városával. Talán nem meglepő, hogy bűnözőket irányítva olyan helyeken jártam, ahová turisták nem igen gyülekeznek, s a világhálón sem ilyen lokációkkal dicsekednek az ott lakók. Mindenesetre ilyen, és ehhez hasonló környékek tucatjain fordultam meg, s cseppet sem volt élvezhetetlen a dolog, már ami a vizuális megvalósítást illeti. Tényleg nehéz elmagyarázni, miért volt annyira hangulatos a sikátorokat, piacokat járni, bizonyára ennek is megvan a maga technikája a játékfejlesztésben, de az IO nagyszerűen összepakolta ezeket a pályákat. Elképzelhető, hogy az élet nem egy leányálom ott, de pár órára nagyszerű élményt nyújtottak a gőzölgő csatornák, az elektromos kerékpárokkal tömött garázsok, a rendőrautók szirénájának fényeitől szememet rikító szűk utcák. Van itt azonban még valami, ami igazi mozi hangulatot varázsolt a képernyőmre. Ez pedig kérem az áldokumentum megvalósítás. Volt rá példa, láttuk is, Cloverfield valaki? Hűséges operatőröm mindig a nyomomban loholt, s bátran rögzítette a tűzharcokat. Ha lövést kaptam, ő is velem halt, minden mozdulatomat követte. Mocskos egy meló, csak remélni tudom, hogy jól fizettek érte. Ugyan be lehet kapcsolni a steady cam opciót, ezt mereven elutasítottam, még akkor is, ha így nehezebb volt a játék. Vagyis a kamera nem volt rögzítve, teljesen olyan érzést keltett, mintha az operatőr kezébe fogva egy rögzítőt, rohant volna utánam, amikor sprinteltem, a kép ide-oda rángatott, a kezdeti rosszullét hamar elmúlt, utána pedig sokszor csak ezért rohangáltam körbe-körbe. Telitalálat. Az már csak hab a tortán, hogy az objektívre fröccsenő vér,- és vízcseppek nemhogy ottmaradtak egy darabig, de ha úgy esett, még a célzást is nehezítették. Ezek után, ha egyszer tűzharcba keveredek, biztosan nem fogok szemüveget viselni. Egy plusz pipa a kontaktlencse mellett.

Van egy árnyoldala is azonban irományom alanyának, s talán méretesebb is, mint amiért dicséret illeti. A Dead Men a taktikázásra épült, utasításokat adhattam társamnak, igaz, a rendszer több sebből vérzett, néha kifejezetten ehhez hasonló mutatványokat produkáltam. Nem hinném, hogy irreális elvárásokat támasztottam, amikor jogosan kijelentettem, hogy csak egyetlen fejfogást szeretnék megejteni. Gondolom, ez nem nagy kérés. Nem sikerült. Először is, a Dog Days meg sem próbált a taktikus harcra építeni (hm, lehet, ez mégis jobb, mint jól mellényúlni), helyette a manapság enyhén szólva divatosnak nevezhető fedezékrendszert használja. Félreértés ne essék, nincs ellenemre a műfaj, sőt, viszont azt szigorúan megkövetelem, hogy ha ide-oda be tudok vetődni, akkor az bizony kifogástalanul működjön. Nem lehetetlen megoldani, láttam már rá példát, nem is egyet. Itt más a helyzet. Az egyetlen gond, hogy az egész rendszer nem úgy működik, ahogy kellene neki. Sokszor hálás sóhajjal vettettem neki a hátam egy oszlopnak, vagy egy járműnek, de miért van az, hogy az erre a célra felhasználható objektumok tetemes részénél nem tudok pozíciót váltani? Lynch derekasan támasztja az aktuális oltalomnyújtó szélét, de mintha valami szupererős ragasztóval láncolták volna oda. Aminek van egy magától értetődő, de cseppet sem kellemes következménye: azok az ellenfelek, akik nem pont előttem vannak, mindennemű erőfeszítés nélkül a másvilágra küldhetnek. Pedig a fedezékrendszer egyik legfontosabb dolga lenne az átlátható és oltalmat kínáló harc biztosítása. Itt egyik sem valósul meg, ha jószívű vagyok, akkor hozzáteszem, teljes mértékben. Mivel, ha megpróbálok pozíciót változtatni egy fedezék mögött, gyakran a karakterem kiugrik mögüle, jó, hogy ezt nem énekli mellé. Persze a készítők itt könnyíteni szerettek volna, így dobnak egy utolsó szalmaszálat a játékosnak, miszerint nem halálozok el rögtön, csupán a földre kerülök, így bekúszhatok valami mögé. Csakhogy Lynch nem arra mászik, amerre szeretném, így csak szenved a földön, megközelítőleg így. Ha még pár lövést kapok, akkor már közel a halál, de még mindig nem ér el a kaszás, társam ugyanis újraéleszthet egy gombnyomással. A halál egy nehéz, hosszú procedúra? Csöppet sem, amit most elsoroltam, pár másodperc alatt lezajlik, én pedig ismételten szembe kerülök a kiábrándító felirattal: Lynch died. Azt sem mondhatnám, hogy a környezetet kihasználhatjuk, bár ezt inkább nem rovom fel hibának, a zsáner sem büszkélkedhet ezzel a tulajdonsággal. Mindenesetre az úton-útfélen utamba akadó tűzoltó palackokat az ellenséghez vághatom, hogy aztán egyetlen ravaszhúzással felrobbantsam azt a piros tárolót. Nem, nem kell célozni, csupán meghúzni a ravaszt, bumm! Pedig ebből mintha csak a por szökött volna ki, lehet, a kínaiak allergiásak rá. Co-op is van a játékban, ami jó, mert így még feleannyira sem élveztem volna a tűzharcokat. Igaz, partnert csak azért vehetek magam mellé, hogy ne a hülye AI nehezítse még tovább a dolgom (bevallom, egyébként felettébb hasznos egy értelmes haver), illetve neki is meg kelljen nyomnia a megfelelő gombot az ajtóknál, falaknál. Ennél jobban már ki sem meríthették volna a két játékos együttműködésében rejlő lehetőségeket. Ha készítenék értékelő dobozt, amit nem fogok, akkor a játék előnyei mellé biggyeszteném a város és a kamerás megoldás keltette nagyszerű hangulatot, szinte minden mást a negatívumok részlegbe száműznék.

Amint a stáblista végére értem, érdeklődve nyitottam meg az Arcade keresztségben született módozatot. Ez mi lehet? Úgy hallottam, az online játékra gyakorolhatok itt. Ez csak részben igaz, konstatáltam, miután egyetlen többjátékos játékfajtát játszhatok, de azt orrvérzésig. Ez pedig az első részből megörökölt Fragile Allience (és még ez sem olyan, mint online). Kapok néhány gépi társat, akik a körönként növekedő nehézséggel párhuzamosan hülyülnek el, s cserélik le a gengszterbecsületet szánni való pénzéhségre. A játékmenet rendkívül repetitív, az aktuális kirabolnivaló (páncélterem, vonat, pénzszállító kisteherautó, stb) felé rohanok, jól megszedem magam, majd a városi kommandósokat a halálba taszítva a kivonási ponthoz jutok. Még felezhetek is a sofőrrel, hogy a többiek nyakig abban a bizonyosban hagyhassam. A felfogás le sem tagadhatja, hogy az elmúlt időszakban elterjedt horda-jelenséget követi, kisebb módosításokkal, az ötödik, hatodik körben már rázósabb a szituáció, s mindez kiegészül a fentebb taglalt botrányos fedezékrendszerrel. Mindenesetre arra jó, hogy szintet lépjünk, és hogy kiismerhessük a pályákat. Őszintén vártam, hogy online jól fogok szórakozni. Eddig ez csak kis részletekben valósult meg. Kezdeném talán azzal, hogy a lobby-rendszer, ha lehet, még rosszabb, mint az elődnél. Ezt abból szűrtem le, hogy jó pár órát hiába pazaroltam el, egyszerűen nem akadtam más játékosra. Pedig az internet tanulsága szerint nem én vagyok az egyetlen, aki játékkal próbálkozott a világhálón. A keresés helyet akár ezzel a kis filmmel is szórakoztathattak volna a fejlesztők, tovább megyek, még akár mindez meg is történhetett volna velem, ha tovább szenvedek árva gamertagomat bámulva. Azóta szerencsére több sorstárssal is összehozott a rendszer akarata, így játszhattam pár kört. A legidegesítőbb dologgal kezdeném (már ami a tényleges játékot illeti, és nem a várakozást), ami a hostot illeti. Ha úgy tartja kedve, kilép, és sokan, sokszor kilépnek, mivel nem szeretnek veszíteni. Egyik fórumtársam, akinek véleményét maximálisan tiszteletben tartom, azt fejtette ki, hogy a kilépés a feltétel nélküli megadás, és nem is szereti a halott karakterét bámulni. Én dobnék pár ellenvetést. Egyrészt, a játékos halálát követően hamar újraéled, folytatódhat a vadászat, így nem kell unatkozni. Másrészt, a tényleges győzelem (vagyis az összes kör lement) jutalommal jár, pontokat kapok, amivel fejlődhetek, és a későbbiekben hatékonyabb fegyvereket is vásárolhatok. Ettől foszt meg az a host, aki hatalmával visszaélve megszakítja a játékot. Párszor elviseltem, tizedszer már nagyon idegesítő volt, különféle gonosz terveket szőttem magamban, amiket aztán úgysem váltok valóra, mert egyrészt tettlegességig sosem fajulok, másrészt soha az életben találkozom az „elkövetővel”. Ezt a jelenséget nem illene a játék számlájára írnom, de egy kis pofon neki is jár, mivel készségesen megengedi az ilyesmit. Annál borzasztóbb, hogy a kapcsolat bármikor megszakadhat, a játék bármelyik pillanatban lefagyhat. Előbbi sokkal gyakoribb, ami szerencse (kicsit ellentmondásos a szerencse szó használata), utóbbit pedig nem kívánom senkinek. Személy szerint akkor ajánlom a multit, ha össze tudsz ülni pár baráttal, és még ebben az esetben is szenvedni kell az összesorsolással, de legalább maga a játék élvezetes lesz, mert a megfelelő játékosokkal meg lehet ezt oldani. A végére hagytam egy számomra égető problémát, biztos vagyok benne, hogy nem vagyok egyedül vele, de legalább ugyanannyi embert hidegen hagy. Szeretek achievementet nyitogatni (trófeát is szereznék, de nincs PS3 a birtokomban), amiben a Dog Days csak bajosan támogat, néhány feladat teljesítése után ugyanis nem ugrik fel a kis ablakocska. Több embert érintett a probléma, körülményes a megoldás, ráadásul fokozza a bosszúságot, hogy online fordul elő a probléma, ott meg nem könnyű összehozni a kiírt dolgokat. Azonnali javítást követelek! A Dog Days-szel olyan játszani, mint amikor megírsz egy dolgozatot, azt hiszed, ez aztán jól sikerült, közben meg jól nem.