limbo

A PlayDead Studios Microsoft Game Studios által Xbox 360 konzolra kiadott videojátéka.

Értékelés: ***1/2 (a négyből)

Még sosem kerültem hasonló szituációba, de nem esik nehezemre elképzelni, mennyire rémisztő lehet felébredni valahol úgy, hogy azt sem tudod, hol vagy. Emlékszem, még kisgyerekkoromban egy délután édesanyám kiugrott a szeméttel a lakóházak előtti gyűjtőhöz, s mivel már pár perce távozott, utána eredtem. Ugyanakkor ő a hátsó bejáraton tért vissza az épületbe, így elkerültük egymást. Amikor elértem a nagy kukákat, s nem találtam meg, páni félelem futott át rajtam, azt hittem, édesanyám elment, s sírásban törtem ki. A helyzet hamar megoldódott, de az volt az addigi legrémisztőbb pár perc az életemben. Ez csupán egy aprócska példa arra, hogy az emberekben jelen van az ismeretlentől való félelem. Mit is kezdhetnénk, ha ki tudja, hol térnénk magunkhoz. Két alapvető dolgot tudok elképzelni. Az ember összeszedi magát, megpróbál tájékozódni, majd segítséget kérni, vagy egyszerűen pánikba esik, s pillanatok alatt cselekvésképtelenné válik. Ugyanebbe a helyzetbe kerül egy névtelen kisfiú, s mivel a dán Playdead csapata egy szórakoztató, ugyanakkor elgondolkodtató alkotással kívánta megajándékozni a játékostársadalmat, hősünk az előbbi kategóriába esik.

Első látásra kapunk egy ügyességi szekvenciákkal gazdagon tarkított logikai játékot, egyedinek szánt látványvilággal, és minimális zenei töltelékkel. Az interneten olvasgatva nemegyszer botlottam bele olyan véleménybe, hogy a Limbo művészet. Hogy a fekete-fehér színséma használata, s a természet zajaira való redukálás műalkotássá emeli-e, azt nem tudom eldönteni, lévén, nem vagyok jártas a művészetek világában. Nem tagadhatom ugyanakkor, hogy az érzékszervek számára megtapasztalható újdonságok (de legalábbis ritkább elemek) hozzájárultak ahhoz, hogy a próbaverzió után bátran megvásároljam a terméket. Sok stílust szeretek, s ez is közéjük tartozik: borongós, csöndes, feszültséggel teli, depressziós. Télen mindenképpen nekiugrok újból, őszintén kíváncsi vagyok, mennyire változik a megélt élmény. Gondolom, sokkal inkább sikerül majd magamba zuhannom. A Limbo így jó, színszegényen, ezt a szokatlan hangulatot lehetetlen lenne elkapni tündöklő árnyalatok mellett. Egyetlen hibám volt a látvánnyal, mégpedig az, hogy minimális esetben is, de nem tudtam eldönteni, az adott tárggyal interakcióba léphetek-e. Ez pedig rossz dolog, s nemcsak egy szimpla visszatöltés miatt, de erről majd később. Szintén internetes írásokban lettem figyelmes, hogy a készítők a teljes zenei palettát nélkülözik. Az én véleményem ellentétes. A zenei hangzás minimális, de jelen van, úgymond tetten érhető. Csupán egy tovatűnő dallam, de egy-két pillanatig tisztán kivehető, és abban a kevéske momentumban nagyon is ott van a helyük. Most kénytelen leszek elhinteni egy kis információt a történettel kapcsolatban, bár folytatom is azzal hogy a történet szót idézőjelbe tenném, mivel ilyen gyakorlatilag nincs. Nyilván, ahogy haladunk előre, vannak történések, de nem leszünk okosabbak, csupán átéljük az adott szituációt. Nem beszélünk senkivel, nem gyűjtünk információt, csupán törünk előre. Visszatérve a hanghatásokra, az utunkat akadályozó tényezők között élőlények is lesznek, s mikor először kerülünk szembe az ismeretlen (feltételezhetően) őslakosságával, az iszony hangja nyomul a fejünkbe. És itt érkeztem el ahhoz a dologhoz, ami számomra igazán feledhetetlenné tette a Limbo-t. Az ismeretlen való félelemhez.

Közbe kell ékelnem, hogy a Limbo logikai játék, nyilvánvaló, hogy agyunkat megmozgató feladatok elé állít. Ezen feladványok nem embertelenül nehezek, de egyen-egyen alaposan el kellett gondolkoznom, mielőtt gyakorlatban is nekiestem. S míg a lehetséges alternatívákon agyaltam, igazán jól éreztem magam, az utóbbi időben az agytorna a gyengémmé vált. Néhány fejtörő megoldása annyira egyértelmű, mikor rájön az ember, ugyanakkor éppen ez (is) jótékonyan hozzájárul a Limbo nagyszerűségéhez. Hány cím izzaszt meg úgy, hogy közben az orrod alá tolja a megoldást? Ami viszont zavart, hogy nem elég csupán kiokoskodni a továbbjutást, sokszor mérnöki pontosságú ugrásokat, tizedmásodperces időzítéseket követel meg a program. Ennek eredménye, hogy sokszor elhaláloztam. Elhalálozni pedig nem jó. A kisfiú egy szót sem szól, sőt, a két fehér sziluetten kívül, amelyek a szemeit jelzik, egy fekete alak, mégis jobban vigyáztam rá, mint sok-sok háttértörténettel rendelkező karakterre. Szívszorító látvány, ahogy a fiú lezuhan, megfullad, elég, felkoncolódik. Sőt, egyenesen hátborzongató. És ezért féltem az előttem álló ismeretlentől. Nem tudtam, mi is vár rám, milyen csapdákon kell átjutnom, azzal viszont tisztában voltam, hogy a kisfiúnak túl kell élnie az utat. Nem is a túlélésen volt a hangsúly, hanem a halál elkerülésén. Lépésről-lépésre haladtam előre, mindent többször átgondoltam, óvatosan kísérletezgettem. A Limbo képes az idegeken zongorázni. Egy kis példa, leginkább azoknak, akik már végigjátszották, így aki semmit sem akar lelőni, kerülje el a vastag betűs mondatot. Átjutok a két trükkös préselőn, átugrom a karókkal teli árkot, majd egy hullába botlok. A csapdák legyűrése következtében kialakulóban lévő sikerélmény egy pillanat alatt elillan, s szorongás veszi át a helyét. Teszek pár óvatos lépést, s három alakot fedezek fel magam előtt. Elönt a pánik. Tudom, hogy bántani akarnak. A lények kezében fúvócsövek, biztosan mérgezett nyilaik vannak. Futnom kell. El. Megfordulok, s rohanni kezdek, üldözőim a nyomomban. Átugrom a gödröt, egy beleesik. A trükkös préselő. Ráugorjak a gombra? Vagy ne? Istenem, ezek mindjárt elkapnak! Oké, a gombra kell lépni. Ez az, egyet agyonnyomott. Az utolsóval elbánok. Ne! Ne a gombra! Úristen.

Ismeretlen fények felé

révületben repülök,

egyre gyorsul a száguldás,

félelmemben szédülök.