Egy hete már (ill. egész pontosan már egy hete és egy éve), hogy túl vagyok Mark Helprin: Téli mese című regényén, s azóta nem tudom, hogyan fogalmazzam meg vele kapcsolatos gondolataimat. Mert nem állnak össze bennem egységes egésszé, hanem kavarognak mint a förgeteg, hol előtörnek hol visszahúzódnak, mint a nagy fehér felhőfal. És vajon teszik mindezt azért, hogy valamiféle átjárót hozzanak létre a visszavágyott letűnt korok, s a jelen által tükörsímává, és ezzel együtt kissé sivárrá is csiszolt valóság között? A választ én nem tudhatom, a gondolataim annál inkább. Ezért meg is osztom őket véletek:
Akkor most mi is ez a Téli mese? Hogy stílszerűek legyünk, nem más, mint zsírzógomb az élethez.
[magyarázat: zsírzógomb: pl egynémely gépnél, hol a rézperselyben vastengely forog, nem árt, ha van oda befúrva egy zsírzógomb, amivel úgy lehet kenni a két különböző keménységű anyag közti teret, hogy a gépet nem szedjük darabjaira (magyarázat2: azért nem vasperselyben forog a vastengely, mert ha két különböző keménységű anyagot használnak, akkor nem áll fenn az a veszély, hogy összerágódnak. Mert a gyengébbik - akár az életben az oxigénfogyasztók között - mindig enged). ]
A Téli mese azon szándékkal íródott, hogy segítsen rátalálni a helyes útra, és ha már rátaláltál, segítse gördülékennyé tenni azt.
Arra tanít, hogy ne példaképeket keress a világban, ne nem létező idolokat imádj, hanem te magad légy a példakép önmagad számára.
Okít, hogy valóban létező angyal szárnyaidat széttárd, s a magasba emelkedj vele. Hogy elmosd a határokat múl és jelen között.
Hogy ne gyűlölj, sokkal inkább szeress. Mert (állítólag majd ha vének leszünk mi is így vélekszünk) a csettintésre elmúló rövid életed végén, a halálos ágyadon rájössz, hogy csak azt viszed magaddal, amit szerettél, s bánni fogsz minden percet, mit dühvel és gyűlölettel töltöttél.
Viszont van egy nagy hibája a regénynek: hiába a 770 oldal, egyszer ennek is vége lesz. Te pedig, aki ennyi lapon át megkedvelted a nagy fehér lovat, a betörőt, a felhőfalat és a gépeket, a dunsztkötésétől csodát váró öregasszonyt, s többi (még a negatív(!) szereplőket is, ott állsz majd a nagy ürességben, a semmiben lebegsz, s bár a lelkedben ott a diadal, hogy bevégezted a művet, mégis hiányérzeted lesz. Mert akkor a hősök már a te hőseiddé váltak, kiknek történetét életed végéig olvasnád - és persze olvasod is, a fejedben továbbszőtt történetben.
Jah, hogy most kezdek ellent mondani önmagamnak? Hogy túldícsérem a művet, s ezáltal egy idolt teremtek? Nem kérem. Mert Herplin kicsit olyan, mint én: a legnagyobb komolyságot is agyon tudja csapni egy finom iróniával, vagy egy fergeteges poénnal, ezzel is jelezve: nem szándékozik ő "világuralmi" babérokra törni, nem ez motíválja őt. Csak ki kellet jönnie annak, ami kikívánkozott.
Olvasd el a Téli mesét, és a végén majd sírj egy cseppet. S ha ebben az ittasult pillanatban a kutyád épp irritálóan ugatja a holdat - megzavarva ezzel a még úton lévő könnycseppjeid harmónikus továbbhaladását -, és te ekkor nem a "Kussolj már te rohadt dög!" opciót választod, hanem az élet zajait zongoraszóvá változtatva visszatekintesz eddigi léted szépségeibe, majd optimizmussal telve a jövőbe, máris megértettél valamit abból, mit az imént átnyálazott oldalak próbáltak néked tanítani.
S bár Helprin műve néha csapongó és kusza (és befejezetlen, éppen ezért továbbgondolandó), de végül minden egyes eleme - mint a készülő hordó dongái - egységes egésszé áll össze. Mint irományom végére az én gondolataim. Vagy nem.
"...És a tó fenekén ott a város. A magasból, ahonnan
nézzük, kicsiny és távoli, mégis mozgalmas, mert noha
bogárnál nem látszik nagyobbnak, él. Zuhanunk immár, és
észrevétlen-gyors alámerülésünk egy más idő csöndjében
tenyésző élet kapujához röpít. Méretlen csöndben lebegünk
alá, köröttünk fölenged a fagy, s téli színek gazdag tablója
tárul elénk. Tiszta erős színek, hívogatóan intenek..."
Csavard be a zsírzógombod.
(ha valaki olvasta, és nem tetszett neki, két megoldás van: vagy nem olvasta végig, és akkor az ilyen ne ugráljon. Vagy olvasta majd 800 oldalon keresztül egészen a végéig, de akkor ezt csak azért tehette, mert valamennyire tetszett neki)