Elveszett filozófia

A sír, ami mellé az égi jövevény apró krátert vájva becsapódott, elhanyagolt volt, és gondozatlan. Nem csoda, hisz egy kósza álomlélek nem sok, annyi sem járt már erre nagyon de nagyon rég óta. Igen, száz éve is volt már annak, hogy ezen a földön megvívta végső harcát a mindenség két különböző pólusát szimbolizáló létforma.

A sír alig érezhetően ugyan, de megremegett. A földhant, minek közepén kacatokból összetákolt, ám mégis szívvel és lélekkel megalkotott fejfa állott, mintha egy egészen kicsit kettényílt volna.

A távolból mennydörgés hallatszott, mire a barkácsolt kereszt kissé oldalra billent. Félelemkeltő fellegek és duzzadt, sötétkék felhőcsomókból összeálló szupercellák jövetele jelezte az elkövetkezendő nem mindennapi történéseket.

Odalenn halk puffanás hallatszott: egyetlen határozott csapással egy mumifikálódott lepkeököl ütötte át a lágy holdfény által megvilágított sír gazzal borított felületét. Majd az ököl öklökké változott, hisz az azt tartó lepkekarral párhuzamosan és szintén ellentmondást nem tűrően tűnt fel annak párja. A végtagok kétoldalt kitámasztottak, elősegítve ezzel a gazdatest földből való kiemelkedését. Kisebb és nagyobb földlabdák gördültek le a lepke felsőtestén, ahogy újjászületése első pillanataiban felült saját sírjában. Ezalatt odafönn az égben a fekete felhők gyűrű alakba tömörültek, mintha csak egy álombéli apokalipszis eljövendő lepkehírnökének glóriájává akartak volna válni...

De nem váltak azzá, mert nem válhattak. Mert a lepke időközben nemessé vált lelkéből elszállt minden harag. Nem akart ő végzethírnök, vagy végzetlepkehírnök, vagy lepkezégzethírnök - vagy akáhogy is mondják ezt - lenni már. Nem akart ő soha többé harcolni.

(Ezeket a gondolatokat a sátáni fekete felhők is megérezhették odafönn, mert sértődötten odébbálltak, hogy esőt hullajtva valahol máshol sírják ki magukat.)

A lepke megbékélt Odaát. Annyi de annyi szomorú sorsot látott és hallott ott, hogy inkább segíteni akart mindenkinek, mintsem ártani.

Lenézett a mellkasára, és kihúzta onnan az időközben elrozsdásodott kést. Nézegette a pengét. Szerette volna azt megcsillantani a holdfényben, de nem tudta. A rozsda már mindenhol kikezdte egykori legjobb barátját. Pedig de jó kis kés volt, hányszor átsegítette őt a nehéz helyzeteken, hány ellenséget leterített vele..

Elhajitotta a kést jó messzire, hogy ne is lássa többé. Az ilyen és ehhez hasonló tárgyak a régi életére emlékeztették, amivel viszont örökre szakítani akart. Nem engedhette meg magának az ilyeténforma sötét gondolatokat, kerülnie kellett a kísértést. Hisz nem azért született újjá, hogy folytassa a harcát a.. a.. kivel is?

Elgondolkodott. Gondolkodnia kellett arról, hogy eztán hogyan is gondolkodjon a filozófusról. Legyőzőjeként tekinthetne rá, és akkor felnézhetne emberi nagyságára. Vagy barátként, hisz ő volt az, aki - bár furcsán és körülményesen - megmutatta számára a helyes utat. Vagy egyenlő félnek is tekintheti, tárgyalópartnernek, kivel a világ nagy kérdésein merenghetnének, s a problémákra közösen találhatnának megoldást. De egyet nem tudott megtenni: érzelmek nélkül, semlegesen nem tudott sem tekinteni, sem gondolni rá. Gondolni, mert érzett valamit iránta - még nem tudta pontosan, hogy mit, de valami mélyet. Tekinteni viszont azért nem, mert a filozófus.. eltűnt!

Száz álombéli évet várt a lepke arra, hogy legyőzője, nagy ellenfele is csatlakozzon hozzá Odaát, de nem jött. Pedig annyi megbeszélnivalójuk lett volna, annyi de annyi kérdés halmozódott fel benne az ott eltöltött évek alatt, annyi és annyi kibeszéletlen dolog volt a lelkében.. De mindhiába, a filozófus szerelvénye ezidáig nem futott be az álombéli holt lelkek állomására. Márpedig száz év az száz év, s ennyi időt senki sem él túl, még egy filozófus sem, főleg nem egy olyasvalaki, aki már száz évvel ezelőtt is élete derekán járott. És mégis; a vendég, akire várt odaát, nem akart megérkezni. A filozófus csak nem akart meghalni.

És ekkor határoza el a lepke, hogy megkeresi volt harcostársát, mert ha odaát nem leli, hát majd előkeríti itt. Ez volt az oka annak, hogy fogta magát, és feltámadt. Mert az eldolgozatlan düh, a be nem teljesült szerelem vagy a megérdemelt, ámde el nem nyert megbocsájtás, és ezekhez hasonló más, mély emóciókat megmozgató lélekviharok felmentést adtak az örök kárhozat alól, s retúrjegyet tettek egynémely álomlény kezébe, lehetővé téve ezáltal nékik az egyszeri visszatérést.

És a lepke most felhasználta a jegyét. Persze a feltámadást nem egészen így képzelte, hogy ül egy gödörben, derékig betemetve, és ha végignéz a szárnyán, akkor több lyukat lát, mint épp területet. Valami magasztosabb dolgot képzelt el, például kirobban a földből, felszáll a magasba, és aranyló szárnyait szétfeszítve egy pillanatra megáll a fénylő hold előtt, mint valami szuperhős, ki épp a gyámolítandók megsegítése okán indul éjjeli útjára a bűn városában. Már ha éjjel kell feltámadni. Nappal meg történhetne úgy, hogy egyszerűen előmászik élete legjobb formájában, gyorsan leporolja magát, s beáll az éppen ott köröző színes pillagók táncába ő is. És ha a pillangók majd mondják neki, hogy: "Hát de bzmeg, te egy zombilepke vagy, hisz most másztál elő a földől.." akkor ő erre azt válaszolná, hogy: "Zombi a te krva anyád, az!"..

Elhessegette az újabb agresszív gondolatot. Mert bár ugyan megtisztult legbelül, de tudta, hogy néha várható még egy két kósza emlék és gondolatfoszlány felbukkanása a régi kíméletlen, harcos időkből.

Kimászott teljesen a földhalom alól. Végignézett saját emlékművén: azért ez a filozófus már akkor egy rendes csóka lehetett, hogy a körülményekhez képest még ilyen katedrálist is rittyentett ide nekem - gondolta a lepke.

Körbejárta a sírt. Még egy kis faragott, szálló lepkét ábrázoló szobrocskát is fel vélt fedezni ott lenn, a kereszt tövében, de aztán közelebb hajolva észlelte, hogy az nem faragvány, csak valami szemét, amit ide fújt a szél. Ezután kicsit csalódottan ült le egy érdes kőre.

Fejéhez kapott, mikor megrohanták a gondolatai. Persze ezek már szép gondolatok voltak, de mégis fájdalmasak. Eszébe jutott a lepkember. Az ő gyermeke, az ő közös gyermekük. Egy újabb ok, ami miatt már nem haragudhatott a filozófusra.

Odaát sokat játszott a még mindig kölyök - és már örökké az maradó - lepkemberrel. Sokat sétáltak a rideg, zord parkokban (néha látták Kárl-t is - úristen, ez mekkora egy lúzer, gondolta olyankor a lepke, ismerve az ő történetét), sokat dobálták egymást hólabdákkal (Odaát sokkal hosszabb volt a tél), miket nem csak hóból, hanem a másik iránt érzett szeretetből is gyúrtak, és amiket jól meg is küldtek, ha éppen úgy kivánta a helyzet. Egyszer a lepke még a fejét is belenyomta a gyermekének egy hóhányásba, mert úgy ítélte meg, hogy az kissé elszemtelenedett, mikor oly erővel találta telibe őt egy labdaccsal, hogy teljesen elszédült tőle. Persze ez egy atyai hóba történő fejbelenyomás volt, és tudta, hogy a kis lepkember nem haragszik majd ezért őreá, mert érezni fogja, hogy az ő érdekében tette, az ő megfelelő neveltetéséért.

(Bár egyszer felmerült a kérdés a lepkében, miszerint ha az örökkévalóságban senki sem öregszik többé, vajon joga van e bárkinek is ahhoz, hogy OTT valakit is neveljen? Hisz ez a nevelés kérdésköre csak olyan helyre és helyzetre lett kitalálva és megalkotva, ahol működik az élet nagy egyetemes körforgása.)

A lepke át akarta hozni a másvilágról a gyermekét is. De féltette az úttól féltette attól, ami itt várna rá. Hisz oly fiatal még, nem készült fel még lelkileg erre. Ezért ő, mint jó szülő előrement, hogy kikövezze az útját, és megtalálja számára azt, kitől olyan sokat tanulhatna, ki felnevelhetné őt. Meg kellett találnia a filozófust.

És ha minden a tervei szerint alakul, akkor alig néhány évtized, s örökké tartó boldogságban élhetnek majd ők hárman, Odaát.

Ezektől az ittasult gondolatoktól vezérelve lépdelt a lepke a kis bolygó felszínén. Egyre gyorsabban lépdelt, majd szaladt, és végül teljes erejéből futott. A picinyke bolygó forgása begyorsult a lepkelábak alatt, mik már alig tudták tartani a tempót, s úgy viselkedtek, mint megkergült, labdán egyensúlyozó cirkuszi mutatványos lábai. De mielőtt eme lepkevégtagok végleg feladták volna a harcot, az egykor aranyló szárnyak kitárultak, s vadul verdesve, lyukaik ellenére magasba emelték a kis rovart. A sebesen forgó parány planéta gravitációs mezeje parittyatöltelékként ragadta magával a repülő jószágot, s mint ama ősi ezköz a követ, úgy lőtte ki őt a csillagok közé.

Az egyre lassuló kis bolygó egyetlen lakói, a fentebb emlegetett fekete felhők a háttérből némán néztek ezt a nem mindennapi produkciót, s annak sikerrel végrehajtott fináléját. Esőcseppektől sem mentes szemeikkel figyelték a távolodó lepkét. És kissé szomorúak voltak, mert egyedül maradtak. És nagyon szédültek is.