Durvakutya és a gyermekláncfű..

A kisgyermek elkezdett sírni. Durvakutya tudta, nem lesz ez így jó. Az egész helyzet nem volt jó. Szokatlan volt és furcsa, és nagyon nem neki való. Méghogy ő és egy gyermek. Ez összeegyeztethetetlen és kivitelezhetetlen. De a barátjának tartozott ennyivel (és még többel is), nem mondhatott neki nemet. És hátha valami jó dolog is kisülhet ebből.

Persze a helyzet most nem úgy nézett ki. A mindig oly magabiztos Durvakutya most nem tudta, mitévő legyen. Legszívesebben durván leteremtette volna a gyerkőcöt. Aztán eszébe jutott valami.

Lerohant a ház előtt parkoló autójához, és kivette belőle a láncfűrészt. Azt a jó nagyot, amelyikkel a fákat döntik. Visszasietett a síró gyermekhez.

• Na most figyelj! - mondta, és berántotta a böszme nagy fűrészt, ami pöcre elindult. Túráztatta, rugatta, jó hangosan, csak úgy zengett bele az egész panellekás, és persze a szomszédok is. - Jó hangja van mi? Tetszik, mi? - kérdezte Durvakutya vigyorogva, bár kicsit csípte a szemét a benzingőz.

A gyermeknek nem tetszett, és hangosan elkezdett bömbölni. Erre Durvakutya még jobban, még hamgosabban húzta neki, hátha arra elhallgat. De nem. A csöppség is rázendített még jobban, még hangosabban. Versenyt bőgött a fűrésszel. És valószínűleg meg is ijedt a fűrészes bácsitól, bár még túl fiatal volt ahhoz (csupán 5 éves), hogy megtekinthette volna a texasi láncfűrészes történeteket.

A fűrész elhallagtott. Durvakutya - a nagy gyerekbőgés közepette - vakarta a fejét. Nem tudta hol hibázott. De aztán rájött. Valószínüleg a gyermek azért fél a fűrésztől, mert nem ő kezeli. Gondolt is rá, hogy átadja neki, az ő kis kezeibe, de elvetette az ötletet. Hisz nagyobb volt a fűrész, mint az egész gyermek.

Újra leszaladt az autójához, és kivette belőle a kis gallyazó fűrészt. Ez is láncfűrész volt, csak kisebb, olyan kis aranyos. Gyermekméret.

Odafönn a lakásban hozzá is mérte a kisgyerekhez. Jó lesz, gondolta, és a kezébe adta. A bömbölés abbamaradt a csöppség részéről, és érdeklődő pillantások tucatjai váltották fel azt.

• Tudtam, hogy tetszeni fog - örvendezett Durvakutya. - Na figyelj, beindítom!

Beindult a fűrész. Nem volt olyan hangos, mint az a nagy, de azért volt hangja ennek is. A szomszédok már dörömböltek az ajtón, hogy mi ez az éktelen lárma, de ők odabenn ezt nem hallották. Ők odabenn egymásra találtak. Durvakutya okította a kicsit, hogy hogyan tartsa az eszközt, hogy az ne rúgjon vissza, szekrényajtókat nyitott ki neki, hogy legyen min gyakorolnia a vágást (hisz nem az ő lakása volt).

Fél óra sem telt bele, mire a csöpp gyermek már önállóan szabdalta a bútorokat, "gihihi... jáncfűjész! gihihi!" felkiáltásokat hallatva. Ilyen jót még egyetlen játékkal sem játszott. És remélte, hogy a bácsi, ha elmegy, majd itt hagyja neki a fűrészt.

Durvakutya a falnak dőlve nézte a csöppséget, ahogy fűrészel. Mintha az ő fia lenne. Ha nem lett volna annyira durva, mint amennyire volt, valószínűleg elmorzsolt volna egy két könycseppet is. Akart is mindjárt egy gyermeket. Alig várta, hogy visszajöjjenek a szülők, és ő hazamenjen a kedveséhez. Mert a mai nap meglátta, hogy a gyermek egy csoda. És már ő is részese akart lenni e csodának.