A valagdonor

Megtörtént hát a műtét, a leány megkapta az új szervet. Meg is könnyezte ébredés után a dolgot, mert csak akkor eszmélt rá igazán, hogy barátja mekkora áldozatot hozott érte. Pár hét múltán, mikor már nem állt fenn a kilökődés veszélye, a pár boldogan ment haza otthonába.

Teltek múltak az évek, s a lány (a szőrös férfivalaggal) és a fiú (a valagnélküli) boldogan éltek. Idővel persze a szerelem szeretetté változott.

Történt egyszer, hogy a lány, mikor már nem győzte kerülgetni a konyhában a fiút, egyszer csak rászólt: "Na ne téblábolj már itt, ülj le valahová a valagadra!" ... Pillanatnyi néma csend töltötte be a teret. A lány érezte, hogy rosszat szólt, a fiú meg nem tudott mit szólni. Csak állt ott, és tovább téblábolt. Mert leülni nem tudott, nem volt mire. És ez nem azért volt, mert nem volt a konyhában üres szék. Valami egészen más hiányzott a leüléshez.

Az évek tovább teltek s múltak. A fiú időközben férfivé, a lány nővé érett. Egymás iránti szeretetük barátsággá lényegült át, de persze még együtt voltak, együtt éltek, hisz összekötötte őket valami.

A férfi szokása szerint fekve nézte a tévét, s lábait a dohányzóasztalon pihentette. A nő ezt látva hangosan rászólt: "Már százszor megmondtam, hogy ne tedd fel a lábad az asztalra, mert szétrúgom a valagadat!" A férfi megdöbbent, nem tudott mit szólni. A nőnek csak kicsit később esett le a tantusz, és szabadkozva kért bocsánatot: "Jaj ne haragudj, nem úgy gondoltam..."

Évre esztendő jött, esztendőre újabb év. A pár barátsága megtűrtségbe fordult. Már nem szerették egymást. Mikor az asszony száját elhagyta a "Valagad úristenét" kifejezés, már nem is fogta fel, hogy az milyen rosszul esik emberének. Sőt minden ilyen megnyilvánulás és kijelentés az idő múltával és a szerelem szűntével egyre mélyebb sebet hagyott a valagnélküli férfin, ki egykoron hozott áldozatát mára már fölöslegesnek érezte.

Az asszony egy reggel nem találta maga mellett a párját, de nem mintha ezt különösebben bánta volna. Kibotorkált a vécére, és ráült a deszkára. Illetve csak ráült volna, mert volt ugyan mire, csak nem volt mivel ráülnie. Átesett az árnyékszéken, s a kövön állapodott meg. Eltűnt a feneke! Fejét oldalra fordította, és a toalettpapíron ez az üzenet várta: "A valagam visszavettem, engem többet nem látsz. Csá."

És az idősödő asszony akkor értette meg a dolgok lényegét. Illetve még akkor sem teljesen, hisz ő soha nem volt valagdonor. A valagdonorok ugyanis testük egyik fő részéről mondanak le, mikor felajánlják azt, viszont aki kapja a szervet, az már nem tudja azt a későbbiekben megfelelően értékelni. Neki akkor az már csak egy szros sgg. Persze idővel hozzánő, és sajátjaként kezdi használni azt, ami soha nem volt az övé. És mikor már a sajátjának érzi, elfeledi az egykoron őérte hozott áldozatot is. Mert néha a meghozott áldozatok szomorú sorsa ez, a feledés. S mikor ez megtörténik, a személy, kiért meghozták, már nem is válik érdemessé rá.