A Die hard második része (magyarul: Még drágább az életed) volt az én filmem. A mozipremier után nem sokkal - kb '90-ben - megszereztem videókazin (szinkronizáltan!), hogy kitől és hogyan már nem tudom. És egyből királlyá váltam.
Senkinek nem volt meg eme alkotás, csak nekem, és ezért mindenki csodált engem:
"Neked megvan a Die hard 2 ??!! ... Odaadoood?"
És én hanyag eleganciával mondtam: "Oda, vigyed." És éreztem a hatalom izét a számban, mert hisz azt is mondhattam volna, hogy: "Nem."
De nem mondtam, mert én jólelkű uralkodó hírében szerettem volna állani. Emelt fővel, királyi, arisztokrata tartással jártam, mert velem volt a filmem. Vittem is a hatalmat jelentő kazettámat mindenhová, és adtam oda boldog boldogtalannak. Még az iskolába is bevittem őt, hogy a szünetekben azt nézzük. Felnéztek rám, csodáltak érte. Még akkor is, amikor kb a századik lejátszás alkalmával már csak egy elmaszatolódott, rossz minőségű valamit néztünk (már új korában sem volt szegény az a HD csoda). Mert nem azt a rossz minőséget láttuk mi benne, hanem a Die hard kettőt, ami senkinek nem volt meg akkoriban, csak nekem.
És akkor történt valami, ami ketté törte uralkodásomat: Az HBO leadta a filmet. A sok hülye (a sok hülye hűtlen r*banc, akiknek én nagy kegyesen annak idején odaadtam) meg felvette videóra.
Minden összedőlt. Már nem úgy tekintettem a Kazettámra, mint régen. Már nem csak az én filmem volt. Elhagyott engem.
Persze igazából soha nem volt az én filmem. Nem én rendeztem, és nem én játszottam a főszerepet sem. Még Brúszviliszt sem én gyomroztam a repülőgép szárnyán, és nem én dobtam le onnan a nagy monstrumok által összejárkált, szűznek már aligha nevezhető hóba, és nem én kiáltottam utána, hogy: "K**RVA SZERENCSÉÉÉÉS UTAAAAT!"
De akkor is.
Persze az ember idővel megérti, hogy a könnyen jött siker nem olyan értékes, mint a megdolgozott. Természetesen a hiányát a könnyen jött sikernek is érezni lehet, de ez azért könnyen emészthető, hisz soha nem volt igazán a miénk.
Az igazi siker igazi alkotást létrehozni, és az igazi alkotás az, mikor az ember ad egy darabot magából. Mikor önmagát is belegyúrja kicsit a szoborba és ráfesti a vászonra.
Az igazi alkotásért meg kell szenvedni. Mert lehet ugyan itt ott félmegoldásokat választani, de az biztosan nem fogja megérni.
Az igazi alkotásba kicsit bele kell halni.