Aranykor

Szögezzük le, a Gow 2 a világ legjobb játéka. Nem tudom, hogy mi az isten van velem mostanában(vagyis 2010 január másodikán), de a Driver 4-gyel kapcsolatban is hasonlóan éreztem, talán meglazult valami csavar bennem vagy mi (ha nem próbáltad, pótold a Driver 4-et, irgalmatlan jó az elejétől a végéig. Ha nem csak 32 küldi lenne benne, azt is mondhatnám, hogy akár a gta4-et is veri. Mert most őszintén, hát van szebb dolog annál, mikor kihajolva a kocsiablakon rakétavetővel lődözünk? Ugye, hogy nincs. A hetvenes évek tuningolt verdái, plusz a 2006-os páncélozott járgány mindent visznek. És végén a korrupt zsaru üldözése, a beszakadó alagút...Áááá. Zsírállat. Az év meglepetése számomra).

De vissza a Gow-hoz. Az első részét nem kedveltem annyira, csak második végigjátszásra kezdett tetszeni. És nehéz is volt számomra mit tagadjam, a végén vért izzadtam rendesen. Igen, hatalmas vértócsa kerekedett alattam, akárcsak irányított antihősöm alatt - ki gyakorta vételezett könnyed vérfürdőt ellenségei marcangdarabkákra történő szétszedésével, mint valami antipuzzle bajnok -, odaát a képernyő túlsó oldalán.

Tehát a második résznek (miről aladdig nem tudtam, hogy könnyebb mint az első epizód) taktikusan áltam neki. Matemetikai megfontolással. A legnagyobb sebzés bevitele érdekében kezdetektők fogva abba az eszközbe pumpáltam keservvel megszerzett vérpiros gömjeimet, melyet a legtöbbet használok, így a bevitt sérülés mértéke is eme fegyver forgatásakor lesz a legnagyobb. Tehát a láncos pengéket húztam először maxira, minden mást félretettem, mert tudtam, ha megint szétaprózom a tapipontot (kedves kifejezés a vérből készült golyóbisokra, talán találóbb a vértapipont kifejezés), újból csak szívni fogok. Így nem nagyon szívtam, sőt a néha bekövetkező meghalásomkor még örültem is (meg persze azért megszokásból b*zmegoltam, de csak úgy lájtosan), hogy újrakezdhetem, hisz oly élvezetes a harc. Felemelő, szavakat nem találni rá. Nem ám csak hadonászás, mint egynémely hasonszőrű gémben. Ó nem, itt taktikázni kell keményen, beosztani a mannát és az életerőt, figyelni, mikor végzem ki a szirénekek, kik újfennt feltöltik varázserőmet másvilágra távoztuk után itt hagyott légiesen szálló, kék gömböceikkel.

Persze az ikerpegkék kimaxolása után sem áll meg az élet, hiszen a magamfajta nem földöntúli reflexekkel megáldott gémernek kell még egy rásegítés is, valami tömegoszlató mágja képében. A választásom az elektromos áramra esett, azt feljesztettem fel egészen háromnyocvanra, hadd b*szkodja azokat, kik túl közel jönnek.

És akkor még titán erőmről nem is szóltam, mely újabb taktikázásra ad lehetőséget, de te kedves olvasó, ki idáig eljutottál, biztosan tudod, miről is beszélek. Utoljára az Onimusha sorozatban tapasztaltam ilyen nagyszerűen megvalósított hentet.

A Gow 2 valami szenzációs játék, és ami a legjobb, és ami igen ritka, az előd összes hibáját kijavították benne, az összes nyögvenyelős forgópengés hülyeség eltűnt, mert belátták a fejlesztők is, hogy azért az nem hiteles, hogy a pokolban forgópengék forogjanak, mert mégis mi hajtaná őket.

És a temérdek jobbnál jobb bossharcról nem is beszélve. Hol van már az első rész mindössze 3 főellenfele? Kezdetben számoltam ezeket a csatákat, de a vége felé már nem. Mennyi volt benne? Tíz? Tizenöt?

No és a megvalósítás.. No és a logikai feladványok..

Ezer pontos gém. És már most érzem, hogy újra kéne játszanom. De még önmegtartóztatok, adok még neki pár hetet, hogy leülepedjen.

Nem tudom, mi van velem mostanában. Annyi jó gém van, és egyszerűen nem tudom mindet kijátszani. Ez az aranykor b*szki.

(Be kéne kapcsolnom a Ps3-at lassan és Killzone 2-vel táplálnom. Már úgyis emberközeli árban van. Ő lesz a 100. ps játékom. 9 év alatt 100 gém.. 60 éves koromra meglesz a háromszáz)