A filozófus és a lepke III.

"Gyerünk Lepke! Még egyszer ki tudod nyomni! Gondolj a Filozófusra!!" - mondta neki nem is egyszer hűséges edzőtársa, mikor a konditeremben már nehezen mentek az utolsó gyakorlatok.

Ez sokszor átlökte a lepkét a holtponton. Sokszor segített rajta, h mellette álltak, mert lehet, h egyedül nem tudta volna végigcsinálni azt a kemény kiképzést.

Üresen kattant a fegyver. Ez visszarántotta a lepkét a valóságba. Persze nem a valóságban voltak, hanem egy álomban. Vagy mégis ez lenne a valóság? Ezt már a lepke sem tudta eldönteni. Egészen pontosan azt nem tudta eldönteni, h egy álomban bizton meg lehet e állapítani annak álom mivoltát.

Ledobta a géppuskát a porba, s megindult a szélfútta romok között, h levadássza örök ellenfelét, a filozófust. Mert akár álom ez, akár valóság, estére az övén akarta tudni a trófeáját.

Elővette az utóbbi időben leghűségesebbé vált társát, a túlélőkését. Igen, ő volt a legjobb társa, mikor a dzsungelben rátámadt a tigris. Ő volt mellette, mikor csapdát kellett készítenie az őserdőben az ellenséges lepkéknek. Ő volt ott, mikor a nyílvesszőt kellett kioperálni a vállából, és akkor is, mikor a piknik közben vette észre, h otthonhagyta a konzervnyitót.

Felszállott a magasba a lepke, így keresve a célpontját. Fel s alá száldosott, végtagjában a nagy késsel..

A filozófus egy rom mögött lapult. Zihált, nehezen vette a levegőt.

"Méghogy egy lepke gépfegyverrel?!" - ezt nagyon nehezen emésztette meg az agya, s ez a nehéz emésztés nagyon felzaklatta őt.

Persze ő is készült a nagy, végső összecsapásra. Ő is edzett, ő is mesterévé vált különböző gyilkolóeszközöknek. És ő is tudta, h itt ma eldől, melyikük is marad életben. Érezte, már nem lehet sok hátra a küzdelmükből.

Szeme sarkából meglátta a magasban késsel a kezében körözgető, áldozatára leselkedő lepkét. Elővette az íját a filozófus. Egy beléhelyezett vesszővel célra tartott. Most leszedhette volna a lepkét, aki még nem vette észre őt..

De nem tette. Visszaengedte a megfeszített íjat, s kilépett az árnyékból a fényre, h ellenfele megláthassa őt. Mert inkább ellenfele volt már a lepke, s nem ellensége. Tisztelte őt - leginkább a kitartását, s érezte azt is, h a rovar is tiszteli a filozófust. Talán ha nem így történt volna az első találkozásuk ahogy történt, akár még barátok is lehettek volna. Sok volt bennük a közös vonás. Ő volt a szemében a lepkék filozófusa.

Bár azt zokon vette tőle, h többször is az életére tört.

Filozofálásából azon észrevétele térítette észhez, h észrevette: a lepke észrevette őt.

Félőrülten csapkodva, hatalmas sebességgel indult meg feléje a túlélőkéses égi támadó. A filozófus újra megfeszítette íját. Pont a szeme közé célzott.. Lőtt.

A nyílvessző őrült sebességgel indult meg a lepke, a lepke őrült sebességgel indult meg a nyílvessző irányába. Találkozásukkor a rovar reflexszerűen maga elé kapta a szárnyát, így csillapítva az esetleges sérülést.

A vessző keresztülhatolt a vékony szárnyon, ami a lyuk mentén repedni kezdett. Őrült kalimpálásba kezdett a rovar, de ez már nem segített. Zuhanni kezdett, egyenesen a filozófus irányába.

Az íjász ezt észlelte is a földön állva, s még időben félreugrott a zuhanó test elől, ami hangos puffanása után még háromszor átfordult saját tengelye körül, mire végre kissé távolabb megállapodott.

A filozófus célra tartott fegyverrel közelítette meg a testet, mert ennél a lepkénél soha nem lehet tudni - a rossz tapasztalatok, ugye.

Közelebb érve leengedte az íjat.

A lepke ott feküdt mozdulatlan. Mellkasából legjobb barátjának csak a nyele látszott ki.

"Hmmm.. hát mégiscsak ki lettél preparálva.." - gondolta a filozófus, miközben a túlélőkés markolatát bámulta.

Miután tiszteletteljes körülmények között eltemette a lepkét, a filozófus felszállt az űrhajójára, s elhagyta eme kies bolygót, végső küzdelmük helyszínét.

Bekapcsolta az automata pilótát, beállította a "Haza" vezérparancsot, s kiment a konyhának berendezett kabinba. Szeretett egyedül utazni az űrhajójában. Megvolt neki a varázsa, ahogy nézte odakünn az örökké világító csillagokat, amik úgy szegélyezték útját, mintha csak az éjszakai országút mentén lévő lámpaoszlopok lennének, s azért világítanának, h mutassák az utat otthonáig a hazatérő hősnek.

Töltött magának egy pohár vizet. Kortyolgatta.

Azért voltak nagyon kemény pillanatai is a küzdelmüknek. például mikor a lepke őt... hátulról.. kétszer is.. Mikor is volt ez? Kábé' kilenc hónapja? Nem, pontosan kilenc hónapja!

Hangos csörömpöléssel tört darabokra az üvegpohár a fémpadlón.

A filozófus reszketni kezdett. Remegett. Fogta a görcsbe rándult hasát. Nagyon nagy fájdalmai voltak..

Ordított. Háttal rafeküdt az asztalra, és felhúzta a pólóját..

A hasa dudorodni kezdett. Egyre csak dudorodott, dudorodott, mintha csak vmi ki akarna onnan jönni.

Ki is jött az a valami: egy szárnyas lény mászott ki a hasából..

Ó, világra jött hát a filozófus és a lepke közös magzatja!

Megalkotódott a szörnyek szörnye!

Ó jaj, megszületett hát a Lepkember!

Az eszméletvesztés vékonyka mezsgyéjén egyensúlyozó filozófus lenézett a különleges hegre, ami a "szülés" után maradt.

Hártanyúlt, s onnan átdugta a kezét a nagy lyukon. "Na basszus.. mintha csak egy keresztüllőtt T-1000-es terminátor lennék.." - gondolta, bár azt nem értette, miért van a hátán is lyuk.

De nem is gondolkodhatott ezen túl sokáig, mert az újszülött felegyenesedett, s megindult feléje..

A szemből érkező filozófus rohant az űrhajó folyosóján, a hasán éktelenkedő lyukon keresztül látni lehetett az őt üldüző lepkembert.

Folyamatosan hárta és hátratekintett rohanás közben, bár tudta, több esélye van a menekülésre, ha inkább előre néz. De nem hallgatott magára. Balra látott egy lehetséges búvóhelyet, hát arra vette az irányt.

Illetve csak vette volna, mert nem tudta bevenni a kanyart. Vajon miért nem? - tűnődött..

Lenézett a hasára: egy acélcső állt ki belőle, egész pontosan az ott éktelemkedő haslyukból. Hárta nézett, és ott látta folytatódni a csövet. Úristen, rászaladt az űrhajó egyik belső biztonsági korlátjára. Mint tű a cérnára, úgy fűzte fel magát az acélcsőre..

"Álmodni sem lehetne jobbat.." - gondolta.

Most vagy visszamegy az elejére, és lefűzi magát, kockáztatva a találkozást üldözőjével, vagy követi a korlátot, akárhová is vezessen az. Az utóbbi mellett döntött.

Pár másodperc rohanás után, mikor már a tarkóján érezte a lepkember lehelletét (mert lelassult a filozófus, hisz csővel a hasában rohanni nem könnyű), egy mentőötlete támadt.

Kinyúlt balra, nyújtózott, majd megfogta a zsilipkamra nyitókarját, s megrántotta. Utolsó pillanatokban cselekedte mindezt,mert a lepkember már majdnem elérte őt.

A hirtelen keletkezett vákum mindent kezdett kiszívni az űrhajóból, ami nem volt lecsavarozva. A lepkember sem volt kivétel. Szívta volna a filozófust is, csakhát ő ugye biztonságban volt, hisz fel volt fűződve.

A lepkember küzdött az elemekkel, irgalmatlanul csapkodott piciny szárnyaival, nyújtotta a kezét a filozófus felé, kérve annak a segítségét.

A filozófus nem tudta mit tegyen. Nem tudta, h segitsen e neki vagy sem. Nem tudta, h miért is menekült az újszülött elől?!

Talán csak nem önmaga elől menekült? Hisz a lepkember ő maga is volt, hisz belőle származtatott.

És abban a pillanatban megvilágosodott előtte minden: Ő maga volt a lepkember.

Kinyújtotta a kezét az újszülött irányába. Összekulcsolódtak az ujjak. "Ó, míly finom tapintása van ennek a kis kedves lénynek.." - gondolta a filozófus, érezve kezének melegét.

• Mami..?! - szólalt meg a lepkember.

• Bébi... - válaszolt a filozófus.

A vákum egyre erősebbé vált, s kiragadta a lepkembert az óvó kezek közül.

• NEEEEEEE! - kiáltotta a filozófus, ahogy az űr elnyelte gyermekét. Hosszan nézett utána..

Utólag filozofálva megerősítette magában azt a képet, h a lepkember tulajdonképpen megmentette az ő életét. Hisz az életmentő lyukat ő készitette rajta, s ha nincs a lyuk, talán ma ő sem lenne.

Mert a lepkember szerette őt.

És itt be is fejezte, lezárta a gondolatmenetet.

A világért sem volt hajlandó tovább gondolkodni.

(a lepke és a filozófus ihletője Emori barátom, a két folytatás pedig a nagyközönségnek köszönhető, akik véresre tapsolt kezekkel követelték, h a Lepke és a Filozófus újra és újra előjöjjön a függöny mögül, s ismét meghajoljon)