it

Mint ahogy Azzal sem lehetünk elég óvatosak. Stephen King munkássága kinek ezt jelenti, kinek azt. Saját véleményem még csak sarjadóban van, hiszen eddig csupán szemezgettem korunk egyik legnépszerűbb írójának regényekben gazdag arzenáljából. A horror nagymestere. Páratlan és idegtépő történetek. Lépten-nyomon ilyen, és ezekhez hasonló kifejezésekbe botlottam, ahányszor King szóba került, mégis sokáig hanyagoltam az ismerkedést. A sort egyik korai műve, A ragyogás nyitotta, és jelenleg a Peter Straub közreműködésében készült A fekete ház zárja. Viszonyítási alapom csekély, a horror berkein belül Barker-ig és Lovecraft-ig merészkedtem, így szigorúan a könyvek adta élményre tudok hagyatkozni. Hogy miért pont az Az? A monumentális (közel 1400 oldal) szerzemény olyat nyújtott, amit könyv eddig ritkán tett. Az elmélyedés tökéletes, a szereplőkkel való azonosulás egyéntől függően kisebb-nagyobb sikerre van ítélve, a történet kellően elborult, ahogyan azt King szimpatizánsai megszokhatták. Sokat számít a szubjektív nézet, de nem is akarom máshogy megközelíteni a kérdést. Ami viszont a személyes hozzáállástól függetlenül zseniális, az egyedi történetvezetés.

„Kibújok anyaszülten,

S a doki a hátsómra csap,

S mondja: „Nem akárki leszel,

Süvölvény, aki vagy:””

Vagy mégsem? Dióhéjban a történet. A cselekmény fő színhelye Derry, egy eldugott, ugyanakkor virágzásnak indult kis város Maine államban, az Egyesült Államok észak-keleti csücskében, az időpont pedig… kettő is van, 1958 és 1985. A városban valami nincs rendjén, s ezt leginkább a gyermekek érzik meg. Huszonöt évente egy névtelen borzadály kel életre, hogy vidám lurkókat ragadjon el, és rettegésbe taszítsa Derry lakosságát. Heten voltak gyerekek, kik talán a sors akaratának behódolva egymásra találtak, s megesküdtek, hogy elpusztítják ezt a félelmetes árnyat, bármi legyen is az. Az ő vívódásukat, harcukat mutatja be a regény a két idősíkban. Az, ahogy hőseink nevezik, aki/ami látszólag nagy szerepet kap a cselekményben, ő az alapja mindennek, viszont ami általa bontakozik ki, sokkalta fontosabb: hogyan születnek életre szóló barátságok, hogyan győzi le az ember a félelmét, hogyan kerül a felszínre igazi mivolta. Régen volt szerencsém ilyen részletes és mély karakterábrázoláshoz. A történet végére érve úgy éreztem, mintha már régóta ismertem volna őket, egytől-egyig. Hogy az olvasónak ki a szimpatikus és ki nem, azt magának kell eldöntenie, viszont ne legyen kétségünk afelől, hogy mindenki igazi egyéniség, direkt kényszeredett problémákkal, hogy majd ezeket, a legbelülről fakadó félelmeket és aggályokat lépjék túl.

„Vesztésre állsz,

Nem nyerhetsz folyton,

Vesztésre állsz,

Nem nyerhetsz folyton, mondom én,.

Előre látom, kicsikém,

Látom csőstül jönni a bajt.”

Eltértem a történetvezetéstől, ami annyira tetszett. Ma már mondhatni divatos az alkalmazott módszer, a könyv megjelenésekor valószínűleg elvétve lehetett találkozni vele. Flashback, ha úgy tetszik, csakhogy itt a cselekmény tetemes részét öleli fel, túlmutatva a főszereplőkön, s mindenkin, a város sötét titkának mélyére nyúlva. A vesztesek csoportjának tagjai akkor és most, közös céllal kerekednek föl, hogy harcuk egymástól huszonhét évnyi távolságra, mégis párhuzamosan halad a végkifejletig. A csapatmunka mintapéldáját élhetjük át, nem vitás. Számomra megbecsülendő mítosz teremtetett, titkokkal, félelemmel, misztikummal megvarázsolva, amely oldalak százain át bilincselt le. King számos más művéhez hasonlóan „zárójelezik”, a szereplők tudatalattiját hozza tudomásunkra, s ebből vonhatunk le következtetéseket az utalásokra, a helyzet fajsúlyosságára vonatkozóan. Horror? Igen, persze, számtalan borzasztó, sőt, beteg elemmel találkozunk, de valahogy ez több annál, szélesebb, megfoghatatlanabb. Egy dolgot sajnáltam. A regény a végéhez közeledve sietett, a tetőponthoz érve pedig először éreztem kiábrándultságot. Vegyük figyelembe, hogy ez a csalódottság a történet többi részéhez viszonyítva kéretteti magát, vagyis szimplán még így is baromi jó.

„- Az óceánon ebben az évszakban csak úgy nyüzsögnek a hajók;

s átkelés közben bizonyára találkoznak nem egy olyannal, mely hazafelé tart.

Mert csupán átkelésről van szó - tette hozzá Micawber úr, monoklijával játszadozva -,

mindössze átkelésről. A távolság jóformán semmi.”