IMHO: Splinter Cell Conviction (XBOX360, 2010)

Alapozó: Összeesküvés, ármány, merénylet és hatalomvágy... Mi más kellene egy újabb Splinter Cell játékhoz? Kb semmi, azaz mégis Halász Samu aki lánya és valószínűleg egyetlen igaz barátja elvesztése után dühtől fűtve vág át megint a terroristák hadain, immáron a Third Echellonnal is szembeszállva.

Gondolatok: Úgy tűnik megint egy olyan játék kerül nálam terítékre, amely megosztja a gamer társadalmat és a rajongótábort is, nem csak platform exkluzivitás okán, de a véghezvitt változások révén is.

Már bő egy hete végeztem az egyszemélyes kampánnyal, de mint minden játéknál itt is úgy éreztem, hogy kell legalább 1-2 hét mire leülepszik az emberben az élmény és tiszta fejjel papírra, képernyőre tudja vetni a gondolatait.

A játékot már rengeteg negatív kritika érte a demót követően, még a megjelenés előtt, amely nem csak a játékmenetre vonatkozott, de magának a játéknak a hosszára, mint ahogy azt az IGN írta, kellemes 5 órás szórakozás... Kezdjük is ezzel... Ez az egész egy hülyeség, a kezdeti kétségek után rá kellett jönnünk, hogy ez a játék hozza a standard 8-12 órás single kampány-időt és akkor még ott a multi is a maga 4-5 órájával.

Sokan mondják mindig, hogy a csomagolásnak hatalmas szerepe van és nincs ez másként a Conviction esetében sem, de most itt nem az irigylésre méltó Collector's Editiönre gondolok, hanem a játék menürendszerére. Szép, áttekinthető, letisztult de mégis látványos, hogy a léptetőhangok játékos megszólalását már ne is méltassam, de akkor most irány a valódi tartalom.

Egy kellemes Intró után máris a story közepébe csöppenünk, amiről már ilyenkor lehetett érezni, hogy most valami sokkal emberközelibb, sokkal inkább körülöttünk is forgó valamiről lesz szó, nem a már megszokott gyengén összefércelt küldetéssorozatról, amelyek közben alig-alig derültek fel részletek a történetből. Eddig! Az új részben sokkal kidolgozottabbak lettek a szereplők és sokkal többet alakul a küldetés közben is a történet, ahol az egyes helyszíneket most is átvezetők kötik össze, amelyek alatt végbemegy a közvetkező pálya betöltése is, így nem kell töltőképernyőkkel pepecselnünk.

A látványvilágra komolyabb panaszom nem igazán lehet, hiszen végre egy currentgen enginnel megáldott felvonást kaptunk Sam kalandjaiból, amelyet a most már kellőképpen kihasznált Unreal Engine 3 biztosít, de a látványvilág mégsem lett tökéletes most sem. Egyes momentumok számomra még mindig a Chaos Theoryt idézik, de azért látható a fejlődés a Double Agenthez képest.

Na de a szokásos B kategóriás történet és technikai dolgok után el kellett döntenem, hogy mit is nyújt számomra ez az új Splinter Cell. Röviden: Keserédes fanyalgást... Bővebben? Egy újfajta játékmenetet, amit egyszerűen látni, tapasztalni kell és dönteni, hogy ez a módosítás volt-e az amire eddig vártunk. A már jól bejáratott lassú, lopakodós játékból egy igaz még mindig a lopakodást előnyben részesítő, de nagyon leegyszerűsített és felpörgetett sebességű akció lett. Míg az előzőepizódokban a pályák nagy részét meg lehetett csinálni riadó és emberi életek kioltása nélkül, addig ebben a játékban a készítők bevallása szerint sem lehet minden pályát így megoldani, ha pedig mégis lehetne, akkor jönnek a scriptelt rajtaütések.

A játék első 3 fejezete valamelyest követi a régi idők csendben lopakodj elvét, hiszen a szűk folyosók, a sötét helyszínek lehetőséget biztosítanak a halk akciózás szerelmeseinek, azzal a kis változtatással, hogy az őröket szinte lehetetlen teljesen kikerülni, előbb-utóbb szinte minden utunkba kerülő személy élete kiontásra kerül. A lopakodás itt már nem a killek elkerülésére szolgál, sokkal inkább arra, hogy elkerüljük a közvetlen tűzpárbajt és megtaláljuk azt a pozíciót, ahonnan a leginkább kedvezően lehet likvidálni az őröket. Ehhez a részhez tartozik talán az is, hogy a játékból kivették az eldobható tárgyakat valamint a fütyülés lehetőségét, immár csak az eldobható, multifunkciós kameránkkal tudunk zajt kelteni. És ha már ölni kell, akkor amellett sem mehetünk el, hogy a holttestek elrejtésének lehetősége is eltűnt a repertoárunkból valamint a kialvó lámpákra is éberen figyelnek az arra járók, akik a legkisebb neszre is lámpát gyújtva kezdenek keresni minket, ha pedig kicsit nagyobb zajt csaptunk, boldogan csődítik össze a fél pályát.

Ámbár ha már ölnünk kell, akkor tegyük azt gyorsan... És tehetjük is. A hand to hand killeket követően kapjuk meg a Mark and Execute lehetőségét, amellyel fegyvertől függően 2-4 embert jelölhetünk meg és kedvező pozíció esetén egyetlen gombnyomással tehetjük el őket láb alól.

Az első három pálya során még nagyokat nyelve elfogadtam, hogy embereket kell lepufogtatni és hogy nehezen működnek a régi taktikák, de ezt követően jött csak az igazi pofára esés, ahol ki kellett magamból ölnöm azt a gondolatot, hogy ez bizony egy Splinter Cell játék, ahhoz hogy élvezni tudjam az Ubisoft legújabb projektjét.

A pályák innentől a nagy nyílt hub, folyosó, ismét nyílt hub koncepciót követik, ahol hubonként 10-20 ellenfél vár görcsölve arra, hogy kiiktasson minket. Ezekben a hubokban óvatosan lassan kell haladni és szépen emberről emberre kell mindenkit eltennünk az élők sorából, úgy hogy helyenként szükséges lesz a M&E képesség használata, mert bizonyos pályaszakaszokon a továbbjutást jelentő ajtót esetenként 3-5 ember is őrzi, akik semmi pénzért nem mozdulnának el posztjukról. Azaz elmozdulnak, de akkor indul a riadó, amit ép bőrrel nagyon nehéz megúszni. Sőt ha sokat szöszölünk valahol, akkor megtalálják a járőrök elhullott társaik tetemét, amire reagálva szintén riadót fújnak, amit kiküszöbölni csak gyors haladással tudunk, mert ugye test rejtés már nincsen. Ilyenkor ezt a 3-5 embert egy hand to hand kill után beszerzett M&E-al kell elintéznünk, az esetlegesen a keretből kimaradt célszemélyeket pedig gyors lövésekkel kell hidegre tennünk, hogy a riadót és a biztos halált elkerüljük.

Ez volt az első rész, ahol elfogott a gyomorideg, de tovább játszottam. A következő pályát azóta sem tudom mire vélni... A leglogikusabb válasz talán az lenne, hogy valami csúnya térkapu segítségével csörgedezett át a MW2 lemezéről ebbe a játékba. Nappal, nagy nyílt terek, egy egész hadsereg és SC?! WTF?! (Itt volt ahol egy szobába csak egy úton lehetett bemenni majd onnan kijönni. Természetesen a mi utunk is erre vezetett, ahol is a 12m2-en 4 őr strázsál akikkel vagy tűzharcban a folyosón végzünk vagy a szobában akasztunk bajszot egy szép ólomtenger közepette.

Itt 1,5 nap pihenő után úgy döntöttem, hogy teljesen elfelejtem, hogy ezt a játékot Splinter Cell név alatt próbálják eladni nekem és inkább egy új, pörgős lopakodós játékként fogom kezelni. És bejött innentől kezdve a játék egyre inkább tetszett majdnem végig... Ugyanis a játék utolsó 2 pályája olyan botrányos TPS lett, hogy szót sem érdemel. :S

Csoportos örömök: A coop kampánynak még nem értem a végére, de egyelőre maximálisan meg vagyok vele elégedve. A játék által felvázolt sunnyogj oda és öld meg játékmenet itt már mindenhol okosan alkalmazható és szépen kihasználható a két kém által biztosított lehetőségek tárháza is, mint amilyen a 2xM&E vagy a figyelemelterelés. Sok játéktól eltérően dicséretes módon az Uborkás fiúknak sikerült story-t rittyenteniük a coop mód mellé is, ami így még élvezetesebb. A kétszemélyes kampányt kivégezve még sok ötletes játékmódban mészárolhatunk társunkkal vállvetve, ami egy ideig biztosan le fog minket kötni.

Ha valami kivetni valót kellene találnom a többjátékos részben, akkor a viszonylag zavaróan használható Splitscreen opciót említeném meg, ahol a sötétben nem látnak, ezért fekete-fehér a kép valamint felvettem a "NV"-t ezért fekete-fehér a kép opciók állandó villogása kellőképpen meg tudja zavarni az embert, ha ketten játszanak egy TV/monitoron.

Végszó: Úgy vagyok ezzel az új Sam Fisher játékkal, mint kollégájának James Bondnak a legújabb kalandjaival... Jó, jó, de ez már nem az igazi, nem az amit annó megszerettem ezekben a hősökben. Ha talán nem akarták volna annyira a készítők a nagy címek által nyújtott hátszelet meglovagolni, akkor számomra is emészthetőbbek lettek volna ezek a történetek, amelyek akár önmagukban más név alatt is megállták volna a helyüket.

Ha a játékot értékelnem kellene, akkor egy 8-t adnék rá, mint Splinter Cell, ha pedig önálló termékként kellene rá néznem, akkor egy gyenge 8,5-tel jutalmaznám a próbálkozást, ami az említett három pálya száműzésével sokkal inkább emészthető lett volna.

Azoknak, akik eddig nem szerették Sam Fisher történeteit vagy csak most kapcsolódnak be a sorozatba, azoknak melegen ajánlom ezt az új, kicsit akcióközpontúbb részt, a régi rajongók viszont szerintem kezeljék fenntartással a játékot.

A Conviciton nekem maga volt az érzelmek hullámvasútja. Az egyik pillanatban oda voltam érte, míg a másikban gyűlöltem.

A Splinter Cell valószínűleg túl fogja élni a rebootnak hála, de immáron nélkülem... Sajnálom. Úgy tűnik a régebbi barátságot mégis az újabb éli túl, visszatérek hozzád Kemény Kígyó. :)