Most nem gondolkodni, most elmerülni kell...
Talán az a legcélszerűbb, ha írásomat a szokottól eltérően az összegzéssel indítom, így aki nem szeret olvasni, az is képes lesz képet alkotni Martin Scorsese legújabb filmjéről, még ha halványt is. A Shutter Island egy tisztes iparosmunka, egy jó zsánerfilm, viszont nem több, bármennyire is szeretném, hogy kiemelkedőbb legyen. Az előzetesek kellően felkorbácsolták az izgalmam, ilyen idegekkel való játékra van szükségem a mérhetetlen akciófilmek korában. S talán ez az egyik nagy erőssége a műnek, jókor került vászonra. Mert hiába virít a legújabb őrület az IMAX-ben, amit aztán tolltartókon, bögréken, kígyófarkán reklámoznak tovább, az ember intelligens filmkedvelőnek érezheti magát, ha beül a pszicho- thrillerek friss képviselőjére.
Véleményem szerint a film remekül indít, hiszen az első másodpercben láthatjuk a főhős gyengeségeit, egy esendő emberrel van dolgunk, aki sem kiválasztott, sem a fejlődéshez szükséges lépéseket felismerő karakter, csupán a munkáját végzi, s saját halandó indíttatásai vezérlik. A történet sablonos, de ezzel kivételesen nincs is akkora baj, ha ennyire jó a hangulat, a körítés. A két békebíró kiköt a Viharszigeten, ahol egy elmegyógyintézet-komplexum működik, a cél, hogy megtalálják a cellájából eltűnt, gyermekeit brutálisan legyilkoló nőt. Scorsese remekül adagolta a történet során felmerülő titkokat, sejtelmeket, a feszültséget. Mert ugyan konkrétan egyszer sem fogunk izzadtságtól latyakos kézzel a karfába markolni, a film valahogy mégis megfog minket, s nem is ereszt el a műfajhoz képest rendkívül hosszú játékidő alatt. Lesznek olyan thrilleren nevelkedett illetők, akik szájukat húzzák majd a stáblistán, hiszen a történetben ismétlem, semmi egyedi nincs. Nemhogy az eredmény, de még az oda vezető út is könnyen kikövetkeztethető, ami sokaknak kiábrándító lehet. A karakterekre sem fogunk sokáig emlékezni. Mintha nem életszerűen reagálnának az egyes eseményekre, a jellemtípusok már ismerősek lesznek más filmekből. Egyedül a DiCaprio alakította főszereplőn érezni a nyomasztó tortúra hatásait, ahogy egyre bizonytalanabb lesz magában, és ahogy fokozatosan veszti el a türelmét, jól megvilágítják a történések hátterében meghúzódó sötétséget. A békebíró visszaemlékezései először töltelékként foghatóak fel, de idővel rájövünk, mennyire is a film egészéhez tartozik. Van viszont valami az alkotásban, ami miatt hajlamos voltam a vászonra tapadni. Ez pedig az atmoszféra. Sikerült annyira nyomasztó hangulatot kihozni a forgatókönyvből, hogy napokig borús, de egyben édes közérzetem volt. Hogy ebben kinek mennyi érdeme van, ahhoz nem értek, de nem mindennapi, ha a gárda ennyire képes együttműködni, nagyszerűen megtalálták a hangsúlyt. A helyszín szürkesége, a lélekbe markoló zene, mind hozzájárulnak ahhoz, hogy feszélyezve érezzük magunkat, csakúgy, mint a „hős”, aki tudja, hogy idegen ebben a világban, s hogy valami nincs rendben. Én azt mondom, arra a két és fél órára zárjuk el ismereteinket, amelyek az évek során a műfajjal kapcsolatban felhalmozódtak bennünk, és merüljünk el a nyomozásban. Nem fogja megváltani a világot, nem mutat semmi újat, de az utóbbi hónapok egyik legkellemesebb filmélménye.