Egy, megérett a kettő!

...TÁNC!

Itt van, itt van, megtalálta végső helyét. Sith meditációs médiakamrám rejtekén a 360 szerves része lett a szórakozásforrásomnak. Fél éve megvan már, de eddig valahogy csak kerülgettük eddig egymást. Fehér is, amerikai is, egyszóval gyanús! Az ilyesmi mindig fekete vagy szürke és kelet felől támad. Eleve PC-n nevelkedtem, 11 évesen kaptam az első saját 386-osomat, és én voltam az a kissrác aki mindig anyázott hogy az 576-ba mi a rákért kell konzolról is írni. (Persze néha becsúszott egy kis SNES meg SEGA MD, de ezekkel kb úgy voltam, mintha bemennél a melegbárba egy pakk cigiért, mert minden más már zárva van) Minden szép és jó volt, játékok jöttek, mentek, 3D kártyák cserélődtek, mígnem egy szép decemberi csillagos romantikus éjszakán nem találkoztam a World of Warcraft-al. Ó igen, a démoni szerető, a leviatán, világok pusztítója. 5 évig tartott a kapcsolat, kaptam meleget, hideget, kedv s öröm röpkedtek, de hát ugye aztán halálhörgés, siralom zajlott helyettek. Szóval 5 éven át szendvedtem, mígnem tavaly nyáron egy nyugati-tér-közeli konzolstúdióban beiratkoztam egy elvonókúrára. Tegyük hát ide az origót, s induljon innen a történet.

Mentorom induláskor Amund csatatestvér volt, akinek atyai intelme ellenére a következő játékokat vettem magamhoz első tánc gyanánt:

Nem. Nem, nem jó, fáj, fáj, nagyon fáj. Azt hiszem életemben ez volt az első játék amit egyszerűen fájt játszani. Minden ami egy játékban ellenszenves volt, megjelent: rossz irányítás (akció közben kihajlás helyett az ellenség elé vetődés), grafika (minden felület csillog, a színek, a modellek), a sztori (se posztapokaliptikus, se heroikus, se semmilyen). Értettem én hogy ez az első tánc, és nekem még meg kell tanulni a lépéseket, de a lány csúnya volt és büdös. Pedig a tévében úgy láttam hogy modell a csaj....

-Ez a csaj a legjobb a környéken? - kérdeztem.

-Vannak még it többen is! - védekezett mentorom. -Nézd csak ezt a kis japánt:

Aha, szép, tetszik, a japán jó! -indultam neki nagy erőkkel. Aztán mikor az első boss 15-ödjére is megtágította az ánuszrózsámat, megsértődtem. Bladur's Gate, Fallout, KOTOR! - kiabáltam. Kikértem magamnak, én nagy szerepjátékos vagyok! - I AM > ALL - hőzöngtem, de a 360as csak kerregett tovább vidáman, mindenttudóan, mintha azt üzente volna: "Jössz te még az ő utcájába". Így ez a románc félbeszakadt. Nincs még vége de idő kell hogy a lelki világát átérezzem.

Kezdtem kételkedni az elvonókúra értelmében de akkor jött:

Emmán valami! Gulandro a mighty gamer segítségével diadalmas fraggelések során megmentettük a világot a rohadék ősz cégigazgatótól. Ez már egy igen jó játék volt, tényleg élveztem, bár a végén 5 perc pislogás után majdnem repült a joy a tévébe. HOL A VÉGE??? Endboss smafu? Szerencsére még volt borunk úgyhogy haragunkat a vörös nedűre irányítottuk és elpuszítottuk utolsó cseppig.

Hozzám költözött még:

Volt pár egyéjszakás kaland, de nem fogott meg. Minden fokozaton könnyű, legnehezebben csal a gép. Egyébként szép, és igényes így első autós játéknak, de láttam én már anno karón Ridge Racer-t, szóval "ha savanyú a tej nem vagyok bzi hogy beszopjam"*.

Így összképnek harmatgyenge volt az első 360as élményhalmaz, főleg egy kitenyésztett WoW után, így fél évig csak kerülgettük egymást a 360assal. Aztán az életem megváltozott (hallottam már így is: "az életem 360 fokos fordulatot vett"), költöztem, fizut növeltem, kiadást csökentettem, WoW-ban végkép csalódtam, így visszafordultam a 360 felé és beruháztam. 6 új játék, alapos utánajárás után kiválasztva.

Működik. 1 hónapja tiszta vagyok, és élvezem a konzolt. Rájöttem a titkára. Tudom hogy kell kiélvezni, és miket kell kerülni és mikre kell rámenni. LIVE egyenlőre még nem. Még leszokóban vagyok....