Best of music 2009 (part 3.)

Winger - Karma

Kip Winger műveit az elmúlt pár évben igen megkedveltem, köszönhetően egy korábbi Jordan Rudess albumon való szereplésének. Jó dolog, ha egy énekes nem csak a saját hangjának mestere, de nagyszerű zeneszerző is. Az Andy Timmonshoz roppant mód hasonló stílusú Reb Beach gitárjátéka pedig végre ismét elsőrangú eleme a zenének. (Korábban nem mindig volt az...)

Imádom, hogy a Whitesnake, Alice Cooper, vagy Guns N' Roses által ismert hard rock/ heavy metal keveréket képesek izgalmasan, újító erővel bemutatni anélkül, hogy hűtlenné válna az eredeti gyökerekhez.

Utoljára 12 évesen voltam ennyire bezsongva egy "egyszerű" rockbandától.

Mintha mindaz az őserő és őszinte egyszerűség volna benne jelen, amit kisgyerekként az AC/DC és a Bon Jovi zenéjébe képzeltem bele...

Fantasztikus.

megjegyzés: nem tudtam számot beilleszteni a Tube-ról, mivel gondosan letöröltetik az összeset. Tudom, mert én is töltöttem fel zenét az új albumukról és egy napon belül meg is kértek rá, hogy távolítsam el. Van helyette viszont Promo-videó, ami igazából sokkal inkább bír reprezentatív értékkel, mint egyetlen szám...

[urlhttp://www.myspace.com/wingertheband]ezmegegymájszpészlinkmégtöbbkisrészlettel[/url]

Shpongle - Ineffable Mysteries from Shpongleland

A Shpongle nevű kéttagú formáció 2005-ös "Nothing Lasts... But Nothing Is Lost" című albuma igazán kulcsfontosságú szerepet tölt be zenei ízlésem formálódásának történetében. Az oka roppant egyszerű. Bebizonyította számomra, hogy a számítógépen írt zene nem egy elvetélt ötlet. Attól még, mert a számítógépek előtt gizduló, különböző zeneszerkesztő programokkal szenvedő egyének, akik önmagukat zenésznek képzelik... szóval ezen emberek 99,99%-ának halvány gőze nincs arról, hogyan kellene zenét ÍRNI, mégis, kell léteznie olyan embernek, aki képes erre. Léteznek, sokkal többen, mint azt a hozzám hasonló, előítéletekkel táplált ember elsőre gondolná.

Csak kellett hozzá egy kis lökés, hogy belássam.

Márpedig ebben a zenében oly fokú zsenialitást véltem felfedezni, ami mellett még az én "csakahangszerenjátszottésleiskottázhatózeneazene" hozzáállásom is semmivé foszlott.

Tény, hogy nem OLYAN jó az idei album, mint az előző.

Viszont így is képes arra, amire azelőtt egyetlen metáleposz sem: fellélegezni, kiszállni a testemből, lebegni, elérni az eget, az űrt, a saját álomvilágomat, létezni és örülni a létezésnek, a kavargó hangoktól boldoggá válni.

Elrepít, elkábít, elvarázsol...

Mosolyt csal az arcomra. Nem olyan nagy, vérengzősen önelégültet. Csak olyan kicsit, ami nem a színlelt, túljátszott örömöt képviseli, hanem az igazi elégedettséget.

Porcupine Tree - The Incident

Egyike azon együtteseknek, melyet csupán idén ismertem meg és máris a kedvenceim közé tartozik. Steve Wilson zenéje képviseli számomra mindazt, amit a Pink Floyd akart elmondani, mégsem jutott át az én mai zenéhez szokott füleimen. Persze, van néhány számuk, amit nagyon szeretek - elég putterség lenne mondjuk az Another Brick In The Wallt, vagy az Echoest nem imádni... -, mégsem tudtam megszeretni igazán Floydot soha... Itt viszont pontosan azt hallom minden egyes dalból, ami ott nem tetszett. Mégis zseniális.

A két lemez első részén egy nagyjából 55 perces konceptanyagot kapunk, aminek ugyebár témáját különböző tragédiák adják, s minden esetben az azt megélő egyén szemszögéből látjuk a dolgokat.

Első hallgatásra üresnek tűnt.

Aztán megtalálja az ember a kiugró pillanatokat, melyekben megkapaszkodva mindjárt tűrhetőbb az egész lemez.

Végül pedig lassan átérzed az egészet. Minden pillanata lebilincselővé válik a korábbi kapaszkodók pedig ekkorra igazi olimposzi hegységekké nőnek.

Külön érdekes volt meghallgatni a lemezt azután, hogy decemberben autóbalesetet szenvedtem a családommal együtt. Azt kell mondjam, hogy az új nézőpont csupán igazolta azt, amit kijelenteni nem mertem volna.

Tökéletesen visszaadja azt a megváltozott világképet, amit az ember egy komoly fizikai és mentális megrázkódtatás után él át.

Majdnem a legjobb progresszív elemekből táplálkozó album az idén.

Devin Townsend - Ki & Devin Townsend - Addicted!

Fogalmazzunk a lehető legegyszerűbben.

Devin Townsend létrehozta élete legkomolyabb műveit.

Szakítva korábbi, az átlagosnál csak betegebb, de nem több-zenéjével most igazi csodát alkotott.

Idei első lemeze egy majd 70 perces kalandozás meseföldjén, kisebb kitérőkkel.

Minimalista hangszerelés jellemzi, lehangolt, de torzítás nélküli gitárjával, elnyújtott gitárszólókkal, bódító, lassú riffekkel, apró billentyűs díszítésekkel, gyönyörű énekhanggal... néha hallhatunk elvétve egy-egy üvöltözést, torzított gitárt, vagy női vokált.

Ennek erőteljes ellentétét képezi az a 46 perces album, amin agyontorzított gitárját számtalan szintetizátorral bővíti ki, teletömve a már ismert női hanggal, ordításokkal és operába illő énektémákkal.

A negyedik, Supercrush! című számnál végre rájöttem milyen is lehet az az érzés, amikor az ember agyát szétverik azzal a bizonyos lédús citromkarikával, amit ahhoz a vaskos aranytéglához kötöttek.

Elsőre amúgy egyik sem tetszett.

Aztán meg mégis.

Nagyon.

O.S.I. - Blood

Még egy együttes, akikről tavaly még semmit se tudtam... ahhoz képest, hogy 2003-ban jelent meg az első lemezük és történetesen az általam a világ legzseniálisabbnak tartott billentyűse / dalszövegírója / zeneszerzője játszik.

Kevin Moore zenéi mindig letaglóznak.

De mi is ez a mostani?

Valami progmetál cucc, elektronikus zenével, zajokkal, zörejekkel kiegészítve.

Olyasmi, mintha a Chroma Keyt kevernénk a Fates Warninggal és a Porcupine Tree-vel, hozzáfűszerezve egy kis Nine Inch Nailst.

Jelen felállásban Kevin adja a finom szinti alapokat, melyek főleg a különböző dark ambientekből építkeznek (különös tekintettel a noise és a clinical ambientre), amire hibátlanul épülnek rá Jim Matheos progresszív metál riffjei, melyek még a Dream Theater előtti időkből maradtak ránk.

Ez alkalommal nem Portnoy vállalta el a dobos szerepét, hanem Gavin Harrison, aki mellesleg elég hamar avanzsált kedvenc dobosommá.

(Nagy szavak ezek, mert egyáltalán nem vagyok az az ember, aki havonta / évente váltogatná példaképeit, sőt!)

Szóval Gavin úr kissé fúziós zenébe illő játéka, melyet mellesleg a Porcupine Tree lemezeken is hallhatunk, sokkal jobban illenek bele az O.S.I. stílusába. Jóval letisztultabb, finomabb játékot kapunk, ami mellőz minden magamutogatási kényszert és fölösleges túlbonyolítást.

A koronát mégis Kevin teszi fel az egészre az énekével.

Ez a különös, suttogással kevert, egyszerű vokál leginkább egy halott bárzongorista szellemét idézi fel bennem, akinek megragadt a lelke ezen világban és most kiönti minden bánatát, fájdalmát.

Mindezen elemek együttes katyvasza képes a tökéletes együttélésre, megtartva a régi progresszív rock zenék színtiszta esszenciáját.

Az egész formula a húzós, gyors számoknál éppúgy megállja a helyét, mint a lassú, szomorkás balladáknál.

Tegyem hozzá azt is, hogy a Moore dalszövegeit leginkább Ady Endre verseihez hasonlítanám?

Elfogultabb már nem is lehetnék.

De igen, lehetnék, ugyanis egy-egy szám erejére feltűnik Mikael Akerfeldt és Tim Bowness is énekesként.

Nem szeretek pontozni, de most kénytelen leszek.

Tízes skálán ez olyan... tízmillió pont.

Tegyük hozzá, hogy meg kell érteni.

Ha nem hallasz semmit elsőre, csak jellegtelen zörejt és sok gitárt valami nuku éneklésre, akkor jelzem, hogy nem a készülékben van a hiba.

A zene csak annyira üres, amennyire a hallgató feje.

Szóval ha szarnak találod, akkor vehetjük úgy, hogy lehülyéztelek.