modern.warfare.2

Ha jó a recept, nem kell újat kitalálni, csupán energiát nem sajnálva azon kell munkálkodni, hogy a lehető legfinomabb fogást tálaljuk fel. Ez is lehetne az Infinity Ward mottója, mely a mára klasszikussá vált Call of Duty óta nem tért le a maga által kitaposott ösvényről, „csupán” részről-részre finomhangolta és bővítette a játékmenetet. Az év legjobban várt és legnagyobb reklámot kapott játéka, a Modern Warfare 2 sem a forradalom híve. Még a tabula rasa is, mint olyan, tabu téma, a sorozat legújabb képviselője ugyanis az első direkt-folytatásos felvonás, a két esztendővel ezelőtti történet továbbgondolása. Az évek során a CoD sorozat népszerűségének növekedésével párhuzamosan nőtt azoknak a játékosoknak a száma is, akik már csak egy, a széles közönséget kielégítő szürke középterméket látnak benne. Tény, hogy az éves megjelenési ciklus fő hajtóereje az a gonosz pénz, azonban léteznek kivételes esetek, most is egy ilyenről van szó. Nem tudom, hogyan forognak a fogaskerekek az IW munkatársainak fejében, de tény: alkotásuk képes emberek millióinak felhőtlen szórakozást nyújtani, legyen az adott vásárló megszállott függő vagy alkalomadtán játékgép elé ülő családos ember. És ez bizony üzleti szempontból példaértékű.

A Modern Warfare 2 az első rész történései után öt évvel veszi fel a fonalat. A világ nagyot változott: Zakajev, a nacionalizmus eszméje által vezérelt diktátor a pokolból a mennybe került, a propaganda igazi hőst faragott belőle. Utódja egykori jobb keze, az érzelemmentes üzletember, Makarov, akinek csak a pénz számít, és a halállal üzletel. Alapvető törvényszerűség az ilyen emberek léte a világban, az orosz „úriember” is csak egy mozgatórugó a gépezetben - még ha terjedelmes is -, rajta keresztül bontakozik ki a sztori, mely minden eddiginél sötétebb jövőképet vetít az emberiség elé. Mint ahogy minden eddigi CoD epizódban, úgy most is új főszereplőket kapunk: a terrorista aktivitás hatására létrehozott Task Force 141 kötelékében Gary „Roach” Sanderson bőrébe bújhatunk, többször is vállvetve az előző rész hősével, Soap-pal, de Ramirez baka által a rangereknél is próbára tehetjük magunkat. Akik jártasak a sorozatban, azoknak nem mondok nagy újdonságot azzal, hogy a történet egy hullámvasúti kéjutazáshoz hasonlatos. A képernyőn mindig történik valami, legyen az kötelező script, vagy a játékmenetbe beépített általános elem. Nyugodtan kijelenthetjük, hogy az MW2 lazán felveszi a versenyt a legnagyobb hollywood-i akciófilmekkel. Akciójátékról van szó, így ne várjunk világmegváltó sztorit, a kreatív elmék, kiknek kenyere a kismillió szálon futó eseménytenger, kezeljék óvatosan a produktumot. Azonban bátran kijelenthetjük, hogy nem fogunk unatkozni. Bénító csavaroknak nem leszünk híján és a készítőknek hála többször is olyan helyzetbe kerülünk, ahol adrenalin-szintünk az egekbe szökik és nem is nagyon akar lejönni onnan. Kicsit popcorn szaga van a dolognak, de ez a mainstream, a manapság már-már divatnak számító hazafias érzés tökéletesen átfonja a történéseket. Nemcsak ezek a momentumok teszik emlékezetessé a játékot. Olyan, a háborúban mindennapi elemek köszönnek vissza a képernyőkön, amelyek garantálják a mezőnyből való kiemelkedést. Mindenhol robbanások, sorozattüzek, elhúzó vadászrepülők kényeztetik érzékszerveinket. De ugyanígy beszélhetnék teljesen véletlen eseményekről is. Például az egyik brazíliai pályán éppen akkor fordultam ki a sarkon, amikor az egyik fegyverrel hadakozó zsoldost egy gránát lökéshulláma röpítette el a fejem mellett. Nem sokkal később pedig éppen akkor vetődtem be egy terepjáró fedezékébe, mikor annak kereke leeresztett egy bekapott lövéstől. Nem nagy dolgok ezek, de jótékonyan hozzájárulnak ahhoz, hogy igazi háborús konfliktusban érezhessük magunkat. Ha már említést tettem a helyszínekről: ezekben sem lesz hiány. Megfordulunk a Közel-Keleten, Brazíliában, az orosz anyaországban, de még az Államokban is fegyvert ragadunk, hogy megállítsuk a ránk zúduló terroristákat és zsoldosokat. A különböző terepek más és más játékstílust követelnek meg, itt egy bizonyos szinten búcsút is mondhatunk a repetitív játékmenetnek. Ugyan a cél mindig az ellenség megsemmisítése, annak kivitelezése azonban az egyes missziókban eltérő. Néhol a tipikus „mész és lősz” harcmodor a nyerő, máskor azonban érdemes meghúzni magunkat és megvárni, míg a járőrlánc eltávolodik, máskülönben kényelmetlen helyzetben találhatjuk magunkat. A tapasztalt játékosoknak érdemes azonnal veteran fokozaton indulniuk, hiszen a játék ekkor villantja ki foga fehérjét. Az emberek fedezékbe vonulnak, segítik egymást, néha még azt is tapasztaltam, hogy megpróbálnak bekeríteni, de mindez nem tudja eltörölni azt a tényt, hogy a Modern Warfare 2 könnyebb lett. Persze ennek az is lehet az oka, hogy a játékot széles közönségnek szánták, én mégis örültem volna, ha az előző részhez hasonló kihívásban részesültem volna. Ehhez nagyban hozzájárul a fojtópontok kigyomlálása, vagyis az eddigiekhez képest alig kerülünk olyan helyzetbe, ahol egy adott pontból végtelen mennyiségű ellenfél tör előre, így bíztatva folyamatos előrehaladásra a játékost. Bár a küldetések magas fordulatszámom pörögnek, nekem olyan érzésem volt, hogy az MW után visszaesett a tempó, a pályák kevésbé emlékezetesek, egyszerűen nincs annyi grandiózus jelenet. Persze amennyi van, az kivétel nélkül fantasztikus. A sorozatnak immár igazi védjegye a filmszerűség. Szinte minden misszióban találkozunk valamilyen egyedi megoldással, mely csakis ott fordul elő, így tartva fenn az állandó érdeklődést. Semmit sem akarok lelőni, de azzal talán nem teszek semmi rosszat, ha elárulom, hogy a szekciók utolsó jelenetei fognak minket döbbent nyögésre kényszeríteni. A folyamatos izgalomhoz hozzájárul, hogy egyik helyszínen sem fogunk sok időt eltölteni, ami azonban a kampány rövidségét vonja maga után. A legnehezebb fokozaton sem tart 7-8 óránál tovább a készítők listájának előcsalása. Kicsit szomorú, de egyik CoD epizód sem volt hosszú.

Tehát az alap koncepció megmaradt, azonban még az IW sem engedheti meg magának, hogy újítások nélkül dobja piacra játékát. Ennek megfelelően több elemmel is megismerkedhetünk. Az első az iránytű átalakulása. A jól megszokott arany csillagok helyett immár a célszemélyek fölötti felirat jelzi az irányt, egyes esetekben társunkat kell követnünk, máskor támogatást kell biztosítanunk. Nem kimondottan hatékony megoldás, hiszen a kaotikus tűzharcban nem könnyű észrevenni a jelzést. Annál inkább üdvözlendő a fegyverek számának növekedése. Az előző felvonás csúzlijai itt is visszaköszönnek, immár kiegészülve számtalan extrával, mint távcső, gránátvető. A tényleges új belépők még nagyobb mosolyt csalnak az arcunkra. Ilyen egy talppal rendelkező, hőérzékélő gépágyú, mely hatékony segítséget nyújt az ellenséges rohamok alatt. Még nagyobb pusztítást végezhetünk egy kis computer közreműködésével, amely a Predator Drone névre hallgat. Egy AC-130-as bombázónak adhatunk meg koordinátákat, ezzel idézve elő látványos robbanásokat. Kicsit túlzásnak éreztem a kétkezes fegyverhasználatot, amely túlzott magasságokba emeli a hős katona mázat, a valóságnak megfelelően azonban nem tudunk hatékonyan bánni velük, a célzás pontatlan, ajánlatos helyiségharcban alkalmazni ezt a lehetőséget. Nem igazán fegyver, sokkal inkább védelmi eszközként tűnik fel a rohampajzs, melyet leginkább ellenségeinknél fogunk látni, de alkalomadtán mi is a kezünkbe foghatjuk, így jutva jótékony védelemhez. A pajzs ugyanis a legnagyobb golyózápornak is képes ellenállni, segítségével pedig a valóságos pokollá változott arénákban is magabiztosan haladhatunk előre. Lőni ugyan nem tudunk mögüle, de ha elérünk egy leendő áldozatot, egy erőteljes ütéssel jobblétre szenderíthetjük. Ez a kellék valószínűleg a multiban fogja igazán megmutatni, mekkora újító hatása is van. Szintén friss élmény a járműhasználat. Ugyan már korábban is beültünk egy-egy alkalmatosságba, de azt nem vezethettük (kivételt képeznek a második világháborús felvonások tankjai, illetve a CoD3 terepjárója), csupán a minket üldöző, előlünk menekülő ellent oszthattuk. Ezúttal többször is alkalmunk nyílik valamilyen járgány nyergébe pattanunk, s a legnagyobb akciófilmekre jellemző üldözésben részt vennünk. Bár az élmény újító, az irányítás még kiforratlan, a kezdeti lépések szaga terjeng a levegőben, van még mit csiszolni, az elgondolás azonban nem rossz. Számomra a legkedvesebb bevezetett elem a breach. Ezt egyes missziókban, adott ajtók előtt találhatjuk. Egyetlen gombnyomásra emberünk egy ajtótörő töltetet tapaszt fel, majd a robbanás után időlassulás keretei között, a kirobbanó faszilánkokra fittyet hányva fordul be a szobába, hogy pár gondosan kiosztott fejlövéssel tisztítsa meg azt. Egyes helyzetekben különösen nehéz dolgunk lesz, több akadály is gondoskodni fog róla, hogy ezek a pillanatok is emlékezetesek maradjanak.

Arról már beszéltem, hogy a képernyőn mindig történik valami. Lássuk, ehhez milyen grafika párosul. A játék a cég saját készítésű, IW 4.0 kódnévre hallgató motorját használja, melyen sajnos már meglátszik a kor kártékony hatása. Lépten-nyomon alacsony felbontású textúrákba botlunk (autók, szemétkupacok), az összkép azonban rejtélyes módon elégedett bólintásra késztet. A robbanások nagyszerűek, az árnyékok hűen követik gazdájukat, nagyobb találat esetén a képen vércseppek jelennek meg. Az MW2 nem a generáció legszebb játéka, a legjobbak közé sem fér be, de bármikor felvállalható a külcsín. Ellenben a zenéről csak szuperlatívuszokban beszélhetek. Ugyan az örök favorit az első rész, Hans Zimmer sem végzett rossz munkát, sőt. Nem egyszer a hideg futkosott a hátamon, meghallva a felcsendülő dallamot. Ha katasztrófa van, akkor azt meg is érezzük, hihetetlen ezt mondani, de a játék képes katarzist okozni, és ezt bármikor hajlandó vagyok megerősíteni.

Sokak bánatára kimaradt az egyszemélyes kampányból a kooperatív mód. Véleményem szerint ez két dolog miatt is bocsánatos bűn: az MW2 sztorija több helyen is igazolja, hogy egy játékosra tervezték, másrészt a főmenüben bármikor kiválaszthatjuk a Spec Ops opciót. Emlékszünk még az előző rész epilógusára, a repülős akcióra? Nos, ehhez hasonló mini-missziókban kell gondolkozni. A hangsúly a teljesítményen, precizitáson, gyakorláson van. A két modern kivetülés helyszínein tehetjük próbára képességünket egyedül, illetve párban, a szórakozás pedig garantált. A feladatok igen sokrétűek: jussunk el a kivonási pontig, ügyelve a járőrökre; vadásszuk le az ellenséges mesterlövészeket, figyelve puskájuk csillanását; védjük meg az adott épületet a több hullámban érkező terroristáktól (nem tudom, ki jósolta, hogy a GoW 2 horda módja külön multi ágazattá fogja kinőni magát, de igaza lett); meneküljünk az ellenség elől, míg társunk egy helikopterből fedez minket. A felsorolást még sokáig folytathatnám, az addikció pedig utolér minket. Saját és mások rekordjainak döntögetése ördögi kört képez, egyszerűen nincs megállás. Minél nehezebb fokozaton vágunk bele a küldetésekbe, a szokott nehezedésen kívül további korlátozások is megkeserítik életünket (több ellenség, kevesebb megengedhető civil áldozat), a cél természetesen a módozatban összeszedhető 69 csillag, és ezzel a nagybetűs dicsőség.

Hiába fejlődik évről-évre a kampány, hiába a kiváló Spec Ops, a játék igazi lelke a multiplayer. Gyakorlatilag az első epizód óta játékosok milliói töltik szabadidejük jelentős részét a virtuális harcmezőn, ez pedig nem véletlen. Az IW emberei nem ültek a babérjukon, újragondolták a többjátékos koncepciót, hogy az a régebbi részek kedvelői számára is élvezetes perceket okozzon. A legnagyobb ötlet talán az volt, hogy a fejlesztők a játékosokat véleményét kérték ki, így az ő igényeikhez alakíthatták az online csatározást. Az első szembetűnő jelenség, hogy minden egyes pontért a korábbi tízszeresét kapjuk, ez azonban ne tévesszen meg senkit sem, hiszen a fejődés lassabb ütemben fog bekövetkezni. A fegyverek fejlesztése alapos ráncfelvarráson esett át, ez az opció külön menüpontot kapott, s a kampányban megjelenő új fegyverek, s kiegészítők itt is helyet kapnak. Az egyes perkeknek immáron pro változata is van, amelyeket normál változatuk sűrű alkalmazásával érhetünk el. Érdemes ezekre is rágyúrni, hiszen segítségükkel gyorsabb ütemben fejlődhetünk, s mivel nincs szintkorlát, hatalmas előnyre tehetünk szert a többi játékossal szemben. Szintén továbbfejlődött a Kill Streak, melynek immáron tizenöt változata van, s fejlődésünk során vásárolhatjuk meg őket. Egyszerre hármat állíthatunk be magunkat, s segítségükkel gyakorlatilag istenekké válhatunk. Zsinórban 25 gyilkolás után kapjuk meg a taktikai atombombát, mellyel nemes egyszerűséggel mindenkit kivégzünk a harcmezőn. A Deathstreak elhalálozásaink számát hivatott csökkenteni. Egyik változatának alkalmazási viszonya között halálos találat esetén ugyan összeesünk, de nem patkolunk el. Ebben a helyzetben ugyanúgy lőhetünk, gránátot dobhatunk, de sokkal ésszerűbb fedezékbe vonszolni magunkat és fél percig kihúzni a szituációt, siker esetén ugyanis újult erővel vethetjük bele magunkat a küzdelembe. Mivel a PC verzióval ajándékoztam meg magam, nem mehetek el szó nélkül a verziót ért csapás mellett, ez pedig a dedikált szerverek hiánya. A fejlesztők alap elképzelése ugyan jónak tűnik, azonban a gyakorlatban már nem ilyen egyszerű a helyzet. Lássuk, miről van szó. Mindent és mindenkit az IW.net köt össze. Nincs admin, nincs kitiltás, semmilyen korlátozás. Mi, magyarok, internetsebességtől függetlenül csak 80-90ms-es szerverekre csatlakozhatunk, vagyis külföldiekre, ezért gyakran akadozik a játék. Mondanom sem kell, ez online szórakozásnál egyenlő az öngyilkossággal. Tovább amortizálás a játékosok számának korlátozása (maximum 12 ember), s az előző részben jelenlévő oldalra kihajlás (lean) is kimaradt. Pályákból és játékmódokból is 16 darabot vonultat fel a produktum, így mindenki megtalálja a maga kedvencét. Kicsit zavaró, hogy az egyes módok csak egy megadott szint elérésével nyílnak meg. Ugyan van újdonság, mégis úgy tűnik, hogy a klasszikus ctf, s&d, tdm lesz a nyerő trió. Összefoglalva a multi nagy fejlődésen esett át (a pc verzió mostoha sorsa felett most hunyjunk szemet), aki eddig szerette, most imádni fogja, aki megvetette, tegyen vele egy próbát.

Modern Warfare 2. A minden bevételi rekordot megdöntő akciódömping, mely játékosok millióit foglalkoztatja nap, mint nap. Érzésem szerint az egyszemélyes kampány ha csak egy hajszállal is, de gyengébb, mint elődje, a bevezetett Spec Ops és a fejlődésen átesett multi azonban mindenért kárpótol. A rajongók, de a műfaj kedvelői is megtalálják benne számításukat, az online csatamezők igazi harcosokat képeznek, s a haverok is összeülhetnek egy könnyed délutáni mókára. Lehet, hogy nem tökéletes, lehet, hogy a nagy reklám miatt a játékos hajlamos ferde szemmel tekinteni rá, de nincs még egy játék a Földön, mely ilyen széles körben képes elcsábítani az embereket. Ez pedig tudomány.