diary#6

Először is zuhanjatok le a bejegyzés aljára, zene indít, kezdődhet az olvasás. Két hét alatt gyakorlatilag olyan pezsgésben és feladatokban dúskálásban volt részem, mint eddig. A harmadik ciklus első két szakasza már igazi kihívás volt, ezúttal már nem csak a kiképzők szeszélyeivel, de a természet morcosságával is meg kellett birkóznunk. Mi vezetett oda, hogy az amúgy szerény szentendrei szobánkra úgy tekintsünk, mint egy ötcsillagos szállodára, és hogy a sokszor kritizált étek igazi lakoma legyen? Hullámvasútra fel!

Arról talán már meséltem, hogy megkaptuk a gázálarcot. Szép, finom dolog, főleg, hogy alig kapni benne levegőt és mindig kikezdi az állam. Nos, a hétfőt vegyivédelmi órával kezdtük. Méghozzá rendkívül stílusosan, a vegyiruha hordtáskájával a kezünkben. Szépen felsorakoztunk a folyosón - mind a 34 fő -, majd a parancsszóra kapkodva nekikezdtünk a szerelés felvételének. Hogy miből áll? Kapucnis felső, kantáros alsó, védőzokni, védőcsizma (amit csak tescos szatyornak nevezünk), cérnakesztyű, védőkesztyű, na meg a maszk. A szabályzat szerint 40 másodpercünk van arra, hogy elkészüljünk. Hogy mennyire nehéz ez a feladat? Nagyon. Ezt pedig meg is tapasztaltuk, mivel többször is nekiugrottunk. Úgy képzeljétek el, hogy a védőcsizma a világ egyik legocsmányabb teremtése, úgy kell ráimádkozni a bakancsra, de a védőkesztyű sem kivétel, mely lazán körözi a legmegátalkodottabb mosogató gumikesztyűket is. Derék kiképzőnk, hogy motiváljon minket, minden sikertelen próbálkozás után guggoltatott minket. Nice. Aznap még az eső is rákezdett és mi tehetetlenül néztük, ahogy a földön valósággal életre kel a sár. Eközben a másnapi tereptanra gondoltunk. Mindenki nagyon örült.

A kiképzés alatt először kényszerültünk arra, hogy a sártengerbe vessük magunkat. A foglalkozás első része úgy telt, ahogy az első: kijelölt támpontok távolságát és mágneses azimutját vettük föl, majd térképvázlatot készítettünk. A közel másfél órás elfoglaltság után nekivágtunk a bázisra visszavezető útnak. Szerencsére az előző alkalommal memorizáltuk az útvonalat, így nem tévedtünk el, azonban a földút inkább hasonlított egy katasztrófa sújtott körzetre. A mocskos sár beterítette a bakancsunkat, nem egy esetben csak a szerencsének köszönhettem, hogy nem csúsztam el. Mindez kiegészítve a szokásos menetfelszereléssel elvette a kedvemet a hét további részétől. Ezzel szerencsére letudtuk a nehezét, és „kellemes” tantermi órákkal ütöttük el az időt. De legalább nem volt sár és hideg.

A poszt igazi sava-borsa azonban a következő heti kétnapos harcászat volt. Mindenki izgult. Mos mi lesz? Két nap kint, a Pilis hegyei között, a régóta emlegetett Kis- és Nagytüdő, a fűtés nélküli barakkok, a konzervek. A hétvégém fele felkészüléssel telt el. Nem győztem elegendő meleg ruhát és különböző tartós élelmiszereket beletuszkolni a táskámba. A croissant már alap élelemnek számít, hiába sok benne a tartósítószer, egyszerűen imádom, és ami fontosabb, nagyon sokáig eláll. Emellett bőségesen táraztam csokiból és kekszből is, de a rövidtávon energiával feltöltő szőlőcukor sem maradhatott ki a repertoárból. Hétfőn szinte oda sem figyeltem az órákon, csakis a másnapi csobánkai harcászat járt a fejemben. Csak arra tudtam gondolni, milyen rossz lesz. Nincs fűtés, mondtam már? Október végén. A fagyos szobában hogyan fogok aludni? Ezenfelül volt egy olyan sejtésem, hogy a kiképzők megragadják ezt a ritka alkalmat az oktalan és nekik örömet okozó nyüstölésre. Lehet találgatni, igazam lett-e. Egy szó, mint száz, kedden hajnali fél ötkor keltünk és a szokásos zombis készülődés után már fel is pattantunk, akarom mondani, vánszorogtunk a buszra, amely második alkalommal indult Csobánka felé. Érkezés reggel hétkor, sorakozó a lényegesen kisebb és elmaradottabb bázis betonozott terén. Nem örültem: megközelítőleg egy órát ácsorogtunk a napos, de szeles időben mindenféle fedettség nélkül, míg az elöljárók elintézték a szállást. Na, akkor végre lepakolhatunk. A szobába belépve egyből a gólyatábor jutott eszembe (ami mellesleg nem volt jó, enyhén fogalmazva), minden a lehető legpuritánabb volt. Az ágyakról. Emeletesek, az aljuk pedig összeakasztott drótalkalmatosságokból áll, amelyek egy egységes, de hanyag én instabil förtelmet képeznek, mely veszélyesen megsüllyed az ember alatt. Mivel alul találtam helyet, előre könyörögtem, nehogy a társam este rámessen. A zsákom csak úgy duzzadt a sok holmitól: katonai ruhák, törülköző, bakancstisztító-felszerelés, borotválkozó szett, kaja kaja hátán és még sorolhatnám. Szerencsére a honvédségtől kapott minimál málha is befért, ami jó szolgálatot tett, mivel terepre csak könnyűharcászati felszerelést kellett magunkkal vinnünk. Ez alatt a gyalogsági ásót, esővédőt, rohamsisakot értem. A többi felszerelés addig szépen megbújt az ágy alatt. Még nem említettem, de a század kapott egy parancsnokot, aki a négy éves egyetemi képzés alatt pátyolgatni fog minket. Derék elöljárónk százados, és nem is akárhonnan jött: a szolnoki különleges alakulat vezetője volt. Utóbbi információ heves hidegrázásra késztetett minket, mivel sejthető volt, hogy nem lesz vele gyerekjáték a további ügyködés. Nem is lett. Még előző héten azt a feladatot kaptuk, hogy írjunk egy fogalmazást arról a személyről, akit megfelelőnek tartunk arra, hogy századunk nevét adja. Érdekes adalék: Hunyadi Jánosról írtam. A lényeg, hogy nem mindenki vette komolyan a feladatot, a százados (ezentúl Rambo) ezt pedig zokon vette. Hogy mennyire? Annyira, hogy a hibázókat kiültette egy padra, minket, akik jól végezték feladatukat halálra tesiztetett. Komolyan mondom, miután kínkeservesen felálltam az utolsó fekvőtámasz után, nem hittem, hogy képes leszek a nap további részét teljesíteni. Szerencsére jobban bírom a megpróbáltatásokat, mint hittem.

Szökelléssel kezdtünk. Azt hiszem, erről a folyamatról már ejtettem pár szót. Rövid emlékeztetőként megemlítem, hogy az egész művelet arról szól, hogy míg az egyik katona feláll és három másodpercig előrefut, addig társa fedezi, majd szerepet cserélnek. Nos, ezt a szépséget gyakoroltuk a hírhedt tüdőkön. Miért így nevezték el a két nem túlságosan nagy dombot? Az enyhébben csak a fél tüdőnket köpjük ki, a durvábban pedig az egészet. Ha nem hallottam volna annyi rosszat róla, egyáltalán nem szorongtam volna. Menet közben azonban ráébredtem, hogy sosem szabad első látásra ítélni. A két domb tele van cserjékkel, bozótokkal, sással, és mindenféle zavaró növénnyel, amik karcolnak, szúrnak, böknek, az idegekre mennek. Két forduló fért bele az időbe, de őszintén szólva egy is bőségesen elég lett volna. Nagy meglepetésemre az ebéd házhoz jött és még csak nem is konzerv volt. Ugyan a rizses hús igazi áldás volt, a rendkívül kicsi adag nem csillapította étvágyam, így kénytelen voltam a tartalékhoz is hozzányúlni. A délutánt javarészt a bázishoz vezető összekötő úton töltöttük. Ez egy bő 600 méter hosszú betonpaca, két oldalán mély árkokkal. Nos, mi ezekbe vetettük be magunkat a kiképző szüntelen utasítására. „Gáz!”. Ez a kifejezés az agyunkba égett, ha ezt meghallottuk, lekonyuló szájjal nyúltunk gázmaszkunk után, amit kisebb látómezőt és nehezebb légzést jelentett. A hangulat azonban megvolt. A domboldalon néztük végig a naplementét és nem is sejtettük, hogy eközben egy gyakorló aknamezőt készítenek nekünk. Úgy bizony, kiképzőnk pár társunk segítségével meglepő álaknákat helyezett el egy ösvényen, ahol végig kellett haladnunk, immáron a teljes sötétségben. Tudtuk, hogy az aknák maximum nagyot pukkannak, mégis izgalommal teli perceket éltünk át. Az elől haladó gyerek nem vette észre az előtte feszülő zsineget és annak rendje, s módja szerint elszakította, így ő és a mögötte haladó is az örök vadászmezőkre távozott, persze képletesen. Én, mint harmadik ember az alakzatban, csupán enyhébb sérüléseket szenvedtem. A feladatot több csoportban oldottuk meg, mi voltunk az utolsók, de egyáltalán nem számítottunk arra, hogy a többiek a gyülekezési körletnél elbújnak a bozótban és meglepő támadást intéznek ellenünk. Így akik túlélték az aknamezőt, azok most haraptak fűbe. Rövid pihenő után megvizsgáltuk, mennyire nehéz halknak és észrevétlennek lenni este. Az egyik főtörzsőrmester lesétált a szemközti völgybe és több módon is lebuktatta magát. Először rágyújtott: az égő parázs még kétszáz méter távolságból is kiválóan látszódott, nem gondoltam volna, hogy egy ilyen kis átmérőjű tűzkarika ennyire szembetűnő. Másodjára énekelt, majd a fegyverét szerelte szét, töltőfogást végzett, mindet tökéletesen lehetett hallani. A hab a tortán az eldobott füstgránát volt. Akik videojátékokban előszeretettel használják ezt az alkalmatosságot, azok itt egyenesen a mennybe mentek volna. Egyetlen kis gránát akkora füstöt generált, amely az egész völgyet beterítette, megközelítőleg 500 méter hosszan. A füst olyan sűrű volt, hogy nem láttam a mellettem állót, és a szaga sem volt kifejezetten kellemes. Eszméletlenül hangulatos volt visszasétálni a füsttel övezett úton. Mintha egy horrorfilmbe csöppentem volna, azonnal a Myst című mű jutott eszembe. Szerény vacsoránk után éppen fekvéshez készülődtünk, amikor kiképzőnk elkiáltotta magát: „Riadó!” Nem volt más dolgunk, mint a lehető legrövidebb idő alatt felöltözni és könnyűharcászati felszerelésünkkel felsorakozni a barakk előtt. Higgyétek el, nem olyan jó móka holtfáradtan kikászálódni az ágyból (még ha messzire elkerülnénk is) és fénysebességgel beleugrani az öltözetbe. Azt a legkevésbé sem kellemes információt kaptuk, hogy ahányszor meghalljuk a jelzést, annyiszor kell végrehajtanunk a folyamatot. Pár perc múlva ismét nyugovóra térhettünk. Ideiglenesen kapott hálózsákunk nem volt éppen luxuscikk, a vállam egyszerűen nem fért bele, de legalább vastag volt, igaz, így is fáztam. Karabélyomat gordiuszi csomó módjára magam köré tekertem, nehogy az éjszaka leple alatt az egyik szemfüles elöljáró elcsenje, hogy aztán egy hosszas és fárasztó procedúra (szopatás) után adja vissza. Sec-perc alatt elaludtam.

Másnap azzal a tudattal ébredtem, hogy este visszatérünk Szentendrére, ahol szobánk immár erős vágyakozást keltett bennünk. Aznap a menetgyakorlatokat gyakoroltuk leginkább. Nem akarok haszontalan leírásokba bocsátkozni, annyit azonban megemlítek, hogy megtanultuk, hogyan lehet egymást fedezve elszakadni az ellenségtől, hogyan lehet a sebesültet gyorsan fedezékbe húzni, ráadásul a rajunk saját kézjeleket alakított ki. Először még jópofa dolog volt, de két óra folyamatos haladás után már meguntam egy kicsit. Délután érkezett el a foglalkozás fénypontja, a vaklőszeres harci szimuláció. A csoportokra osztott szakasz szökelléssel indult meg a kiadott hely felé, miközben csak úgy ropogtak a fegyverek, majd szembe állítottak minket egymással. A hangulat és az élmény leírhatatlan volt. Ahogy hasra vetettük magunkat a sárban és vártuk, hogy megjelenjen az „ellenség” a füstgránát keltette köd előtt… akkor ott minden problémámat elfelejtettem, s csak a pillanatnak éltem. Nagyszerű volt. Mindenesetre kimondhatatlanul boldog voltam, mikor a busz megállt a szállásunk előtt, mi pedig betettük a lábunkat a meleg szobába.