World at War gyorstalpaló

Ennek ellenére le kell szögeznem, hogy a World at War nem rossz játék. Az utánozhatatlan CoD hangulat itt sem hiányzik, vannak nagyon jó, felejthetetlen küldetések, mint pl. a Vendetta, de a harmadik részhez hasonlóan sokszor érdektelen missziókat kell teljesítenünk. Inkább kezdem a pozitívumokkal. Tehát a hangulattal nincs baj. A „hagyományos” pályák mellett visszaköszön az első részekből ismert tankos kommandírozás és repülős lövöldözés is. Előbbit inkább kihagytam volna, utóbbi viszont üdítő folt volt a dzsungelharcok közepette. A katarzis élmény sem maradt el, a nagyobb harcok közben felcsendültek a bátorító, adrenalint emelő dallamok, ilyenkor jó ám az aprítás. Amikor a készítők azt ígérték, hogy ez lesz a legsötétebb epizód, nem hazudtak. A japán katonák fanatikusan esnek nekünk, sokszor alkalmazva a banzai támadást, amit az MW kutyáihoz hasonlóan háríthatunk el. A naturalitást tovább növeli a lángszóró, az orosz pályákon pedig láthatjuk, hogy nem csak a németek voltak „gonoszak”. Reznov és társai kegyetlenségén megdöbbentem, nem hittem volna, hogy a sorozatban a heroikus mázon kívül mást is láthatok. A filmszerű élmény nem marad el, ami ugyan elkaszálja a realitást, de ez egy játékban, főleg a CoD esetében nem is zavar annyira. Nagyon tetszett továbbá a pályák közti átvezetők stílusa, ilyenre nem is emlékszem korábbról, de jól esett ez az újítás.

Bár élveztem a játékot, voltak bőven olyan részek, ahol a fejemet fogtam és inkább kikapcsoltam a konzolt. A World at War címe nyugodtan lehetne Grenades at War. Az ellenség jószerivel mást sem ismer, csak a gránátokat, magasabb fokozaton egy percig nem lehet nyugta az embernek, mert állandóan a gránátokat kell kerülgetnie és visszadobnia. Nem egyszer álltam fel mérgelődve a konzol mellől, mert ezek a robbanó fegyverek oltották ki az életem - állandóan. Ezt még csak meg is lehet szokni, de az AI butaságából eredő problémákat már nem. Saját katonáink nem sokat tesznek, leszámítva a scriptelt eseményeket. A főbb karakterek szépen fedezékbe vonulnak és megvárják, míg mi törünk előre. A többiek utánpótlása ugyan állandó, de ezzel gyakorlatilag semmire sem mennek, mivel az ellenség kegyetlenül lemészárolja a szerencsétleneket. Ezt úgy kell elképzelni, hogy egy kanyarban behúzódik a játékos egy hordó mögé és ki-kikukucskál, máskülönben azonnal fűbe harap. Eközben a sok bithalmaz hősiesen kiszalad, de azonnal fejlövéssel végzi, így szép kis halom hulla gyűlik össze a földön. A veteran fokozatból eredő nehézségeket nem számítanám hibának, hiszen azért van, hogy kihívást jelentsen, de néhol a fejlesztők túlzásokba estek. Az állandóan újratermelődő ellenség csípőből kilő a fedezék mögül, a gránátok beborítják az eget és még sorolhatnám. Ami azonban a legjobban bosszantott, hogy ha bebújtam valami mögé, társaim hajlamosak voltak mellettem tanyát ütni, így vagy kilöktek az ellenség elé vagy beragadtam - mivel nem hajlandóak reagálni mozdulataimra -, és egy kósza gránát szépen ki is végzett. Emellett a szereplőknek nincs jellemük, nem úgy, mint az IW-os részekben. Egyedül a két kommentár, Reznov és Roebuck esetében éreztem, hogy lélegző karakterekről van szó, senki másnál.

A játék nem túl hosszú, mindössze 15 küldetés és őszinte leszek, nem is tartozik a kedvenceim közé. Nem volt rossz ötlet a japán hadszíntér megelevenítése, de valahogy nem úgy sült el, ahogy én vártam. Az oroszok harcát pedig már átéltem elégszer. Egyedül a Vendetta küldetésre mondom, hogy emlékezni fogok rá, hiszen egyik kedvenc háborús filmemet, az Ellenség a kapuknál című remeket idézte. A járőrök leszedése a bombázók zajának leple alatt, a mesterlövész párbaj és a sok egyedi megoldás színesítették a játékot. Ezek azonban nem tudták kellőképpen feledtetni az idegesítő bugokat és az ürességet. Végszóként mégis azt mondom, hogy élveztem Dimitri és Miller kalandját, hiszen a legtöbb kudarc után bizonyítási erővel fűtve vágtam neki ismét az adott szakasznak és büszke voltam magamra, mikor kitűztem a vörös zászlót a Reichstag tetejére.