Ha nem szereted a hülye bevezetőket, akkor csak ugord át. A tovább gomb mögött egyesek számára felkavaró sorok következhetnek... Előző hétvégém elég kaotikus rendben telt. Mindenesetre erőteljes eleme volt eme két remek ünnep előtti napnak azon időszaka (szombat délelőtt tíztől vasárnap délig), amit casperéknál töltöttem. Mivel a jelen generáció játékai eddig számomra elég durván kimaradtak, ezért 26 órára aránytalanul sok alkotás jutott. Barátom viszont volt oly' rendes, hogy csinált nekem egy új profilt (jólvan, igazából csak féltette a saját mentéseit és eredményeit...) és bábáskodott fölöttem egy ideig. Többek között néhány olyan darabot is betettünk a gépbe, amit még casp sem próbált ki. Ilyenkor általában jelen volt ő is, egyébként pedig bőszen nyomogatta a Guitar Hero kontrollerének gombjait. (Jut eszembe, még mindig eladó egy PS2-es GH3; "gitárral" együtt... :D ) Nem tudtam tehát egyik játékba sem IGAZÁN belemélyülni, így nyilván hiteles képet sem alkothattam egyikről sem... de úgy vélem, ez nem foszt meg engem abbeli jogomtól, hogy leírjam véleményem ezen virtuális alkotásokról. Íme tehát Yip első 250 G alatt szerzett tapasztalatainak felszínes... izé... leírása...
Mirrors Edge:
Kellemes hangulatú futkározás a háztetőkön, amit időnként megsürget egy-egy nemkívánatos golyózápor is.
A zene kellemes; a táj szép (a maga groteszk módján); a színek harmonikusak és kifejezetten békések. Ezek összességében olyan üdítő hangulatot árasztanak magukból, mely képes egy pár percre feledtetni az emberrel a rohanó világ stresszes életvitelét. Paradox módon, hisz pont, hogy az észvesztő rohanás a játék lényege. Ami megint csak jól sikerült, ugyanis a sebesség érzetének átadása hibátlan, az ember szinte érzi a hajába kapó szelet egy-egy nagyobb ugrásnál, vagy az egész testet elöntő, furcsa, zuhanás közbeni bizsergést, amikor közeledni látja a kőkemény aszfaltot.
Sajnos, mint mondtam: pár percre.
Huzamosabb idő után ugyanis (nálam ez most valamivel több, mint fél órát jelent) kezd egyhangúvá válni a sok ugrás, a sok csúszkálás, a sok kapaszkodás, gurulás, nevetséges konfrontációk, a mindent elöntő kékség…
Kis falatokban viszont szórakoztató.
Call of Duty 4:
CoD-ot mindig szerettük, ugye? Én speciel még sosem végeztem ki egyetlen részt sem, habár minden darabnak újult erővel álltam eddig neki. Háború, puskák, bumm-bumm, futás.
Az érzést még mindig ugyanúgy átadja, az adrenalin-szintet még mindig felpumpálja.
A térben és időben történő ugrás Price kapitányt is hidegen hagyta és a játéknak sem ártott semmit.
Halo 3:
Anno az első résznek hatalmas elvárásokkal ültem neki még PC-n, hisz ha olyan sokan imádnak egy játékot, az nyilván nem véletlen. Michael Jackson sem véletlenül kereste hülyére magát. Meg Britney Spears sem…
Nekem hatalmas csalódás volt az első rész, hiába a legdurvább nehézségi fokozat, az áhított Halo-érzés nem fogott meg. Ellenben kisöcsémmel, akinek elég volt néznie, ahogy játszom, azonnal beleszeretett. Ki is vitte, azt hiszem ötször, vagy hatszor. Én meg néha leültem mellé és azon gondolkoztam, hogy mi a franc tetszik neki ebben.
Az előítéletezőket viszonta nem szeressük, szaóval ugorjunk neki a nagy, a NAGY műnek, amely állítólag még szebb, még nagyobb, még epikusabb, még tökömtudjamibb…
Nos… a kétkezes fegyverkezelés az azért tetszett…
Mass Effect:
Na ez viszont megragadott. Igen, ez magával ragadott. Igen, ebben élveztem a nyomi lövöldözéseket. Igen, tetszett, hogy egy az egyben a KOTOR-t idézte az egész. A zenék karakteresek és erőteljesek voltak; a történetnek már a felvezetése és első felvonásai is egy IGAZÁN monumentális kalandot sejtettek; az egy percre eső elsütött különleges képességek száma pedig Kyle Katarn számára is meghatóak lettek volna…
Egyszer még muszáj lesz végigvinnem ezt a játékot.
Pardon, egyszer? Minimum hatszor!
GTA IV:
Egy játék akkor jó, ha elszórakoztatja az embert, igaz? Legyen bármilyen erős, vagy gyenge története, grafikája, harcrendszere, szavatossága. A lényeg, hogy az ember felhőtlenül szórakozzon, miközben előtte ül és mikor visszatér napi teendőihez, ne érezze azt, hogy fölöslegesen ment el az életéből az elmúlt 10 perc / 6 óra.
Nos, nem sok mindent vittem véghez Liberty City városában 3 óra alatt.
Nem kezdtem bele saját bűnözői karrierem kiépítésébe, nem igazán törődtem az egyébként mindig is ötletes missziókkal, nem merültem el a történet egyre gyorsabban folyó sodrában.
Helyette viszont sétáltam (és rendőrök elől futottam), hallgattam az emberek hétköznapi fecsegését (aztán megvertem őket), nézelődtem (megnéztem, vajon dühösek lesznek-e a sofőrök, ha kirángatom őket járműveikből azzal a céllal, hogy egy hatalmas kocsi-tornyot építsek egy forgalmas kereszteződés kellős közepére).
A legtöbb időt azonban azzal töltöttem, hogy össze-vissza száguldozzak, mint egy idióta, miközben folyton váltogattam a kamera nézőpontját.
Jól éreztem magam.
Bioshock:
Repülőgép-szerencsétlenség; gyönyörűen fodrozódó víz; lángnyelvek, amelyek szinte kicsapnak a képernyőről, egy hatalmas és baljóslatú torony…
50-es éveket idéző gépek, rövidfilmek és zenék?
Nem épp ezt várná az ember folytatásként. Azt pedig pláne nem, hogy egy pusztulásra ítélt víz alatti világ ejti majd rabul, ahol minden percben a túlélésért kell majd küzdenie azon elkorcsosult lények ellen, akik egykor reményteli és büszke lakosai voltak eme világnak.
Mutánsok, ördögi kislányok, hatalmas búvárruhába bújt pusztítógépek, elmebajban szenvedő ördögi zsenik…
Welcome to Rapture!
Gears of War 2:
Úgy látszik gondban vagyok ezekkel a badass hősökkel, akik reggelire is tizenhat gránátot esznek, majd repetát kérnek belőle. Mi az, ami megmaradt bennem?
Kőkemény hústorony, aki kibelez 40 szörnyet, majd ovis kislányként vinnyog a felesége halála miatt.
„Használd fedezékként az épületek berendezéseit!”
Viccesnek SZÁNT Cowboy-ipse, aki nevet ad a batár járművének.
„Használd fedezékként az utakon heverő tárgyakat!”
Hatalmas terek, melyek mellett csakúgy elmegy az ember anélkül, hogy közelről is megszemlélhetné őket. (De azért tudd, hogy ott van.)
„Használd fedezékként a szétrombolt épületek maradványait!”
Keménykedő sáskaszörnyek, akik „szinte már sajnálják ezeket a törékeny embereket”. Ehhez képest olyan szinten alázza meg őket a főhős és csapata, hogy erősen kétséges, vajon ki is a szörnyeteg ebben a háborúban.
„Használd fedezékként az ellenségeidet!”
Kösz, de nem.
Dead Space:
A lista legkomolyabb darabja számomra. Bár lehet, hogy a Mass Effect, vagy a GTA IV teljes végigjátszása után megváltozna a sorrend… de az a HANGULAT, ami ebből a csodából áradt, az AZONNAL, az első pillanatban lebilincselt, mikor megláttam az Ishimura robosztus testét, körülötte a temérdek törmelékkel, melyre a koronát egy csodás napkorong tette fel.
Az első szörnnyel való testközeli találkozás… a felfokozott lelki állapot a futás közben… az idegesen kinyitott liftajtó… amit be is kell zárni, hogy elindulhasson, miközben farkasszemet nézek a rám vadászó undormánnyal…
Az a kioktató hangnem, amivel casperhez szóltam: „Jegyezd meg, ha olyan hullát látsz, ami egy darabban van, akkor gondoskodj róla, hogy ne legyen egy darabban!”
Na jó, az eredeti kábé így hangzott: „Jegyezd meg, ha egy horrorfilmben egy hulla fekszik előtted, akkor mindig… ÚRISTEN EZ MOZOG!!! LŐJ BELE!!!”
Ezen felül pedig számtalan alkalom. Számtalan alkalom, amikor sikerült meglepniük a készítőknek. Hiába szokod meg a látványukat. Mindig szembesülsz egy olyan helyzettel, ami a meglepetés erejével hat rád. Hiába jársz-kelsz hideg fejjel, megfontoltan és mindenre felkészülve. Újra és újra rá vagy kényszerítve, hogy hirtelen megoldást találj egy teljesen új és szokatlan eseményre.
Ezzel a játékkal töltöttem el a legtöbb időt.
Nem véletlenül.
Van stílusa.
Van neki.
See you space marine, who's trapped inside a nightmare, called USG Ishimura…
Necroman Mk2 
Malleus 
CHASE 
p34c3 
drag 
liquid 
mcmacko