Létezik önzetlen jócselekedet? Egy kis délutáni filozofálás. Veletek.
Nagyon sok ember keresi a lelki békét, és kalandozik az ahhoz vezető úton. Sokan csodát várunk ettől a világtól, és életünk nagy részében - mely röpke tizedmásodpercnek sem számít földi idővel mérve - nagyon magasra tesszük a mércét. Jók akarunk lenni magunkhoz, és jók akarunk lenni másokhoz is, hiszen hitünk szerint csak így működhet az a fajta barter, aminek viszonzása lesz a boldog élethez való képesség.
És itt felmerült bennem a kérdés.
Kinek akarunk megfelelni? Vajon a látszólag nonprofit cselekedeteinket valóban az önzetlen jótékonyság hajtja? Vagy a legmélyebb tudatunk alatt rögzült sztereotípiákat követjük?
Tudományos szempontokat tekintve mindenképpen az utóbbira gondolnék. Hiszen az egész világ - benne minden állat és növény - tudtommal nem követ semmivel sem több belső értékrendet, mint amit biológiailag beleprogramozott a gondviselő. Sőt, továbbmegyek. Bár tény, hogy valamilyen szinten minden ami él (és ami nem) szimbiózisban áll egymásban, de az élőlényt mint egyént tekintve nem hajtja más, mint a szaporodás, és az ennek a szent célnak az érdekében tett cselekedetei. Ezzel gondolom senkinek nem mondtam újat. Viszont ha belegondolsz, ez nem lehet más, csakis önzőség. Hiszen ha én egy állat vagyok, és megtehetem, akkor megölöm azt, aki veszélyezteti a kölykeimet, és azt is akinek a testével táplálni tudom őket. A növények szintén hasonló mechanika alapján működnek. Kihasználják a rovarokat a beporzás érdekében, sőt, egész felépítésük - az illat, a szín, az íz - erre hivatott létrejönni. Minden más a szaporodáson kívül csupasz létfenntartás, és ebbe nem tartozik bele a más állat kölykének felnevelése (bár van rá elenyésző példa a történelemben, de nem ez a jellemző), vagy más virágok helyett társadalmi célból való fotoszintetizálás.
Látszólag az ember nem ilyen. Jó esetben kialakult értékrendek szerint cselekszünk, és olykor ambivalens módon mondunk le saját javainkról (akkár elvi, akár tárgyi) mások javára. Ez egyedüli tulajdonsága az embernek.
De mielőtt pátoszba torkollna a gondolat, vessünk egy pillantást a színfalak mögé.
Kezdjük szintén az állatvilággal. Vannak olyan fajok, melyek szintén valamiféle (az emberihez képest puritánabb) társadalmi szisztémát követnek. Csoportba verődnek, asszimilálódnak, és a túlélés érdekében elfogadják a közösség belső szabályait. Az oroszlán nőstények például alázatosan arrébb állnak saját elejtett zsákmányuk mellől, ha a hím akar enni először. Látszólag ennek semmi értelme nincsen, hiszen a nőstények egy falkában erőfölényben vannak, míg a hím - általában -csak egyedül. Miért teszik ezt mégis? A válasz nagyon egyszerű: a szaporodás miatt. Tehát azt mondhatjuk, hogy bár kétségtelenül saját létfenntartó ösztönei ellen cselekszik, ugyanakkor bizonyos szempontból baromi önző, viszont csak a biológiai rendeltetése érdekében. Erre írtam feljebb azt, hogy "beleprogramozott belső értékrend".
Visszacsatolok.
Az ember jócselekedete is - ha ezt a gondolatmenetet szemléljük - nem más, mint tudat alatt TANULT és KÓDOLT számítások sora. Hiszen a társadalomban (mint falka) csak úgy lehet elfogadott tag, ha betartja az íratlan szabályokat. És szaporodni is úgy van a legtöbb esélye, ha benne van a társadalom körében. Ugyanez vonatkozik a pénzszerzés minden módjára. Hiszen a pénz arra kell, hogy tiszták legyünk, jó ruháink legyenek, házunk és elismerésünk legyen a társadalomban, hiszen úgy jobban kellünk a másik nem képviselőinek. Tehát, ha az az ember, aki meglop másokat vagy jogtalan vagyonra tesz szert, az önző, akkor gondoljunk vissza az oroszlánokra.
(Egyszer megkérdeztem egy idős embert, akit semmiféle elérhető cél nem mozgatott már, csak az unokáiért tett mindent. Megkérdeztem, hogy szerinte melyik tulajdonság a legfontosabb az ember életében. Azt válaszolta: az örökség.)
Ha viszont nem tudományos szemmel vizsgáljuk az egészet úgy ahogy van, hihetünk-e az emberi jóság és önzetlenség intézményében?
Például Te, aki olvasol, odamentél-e már a társadalom legaljára taszított, koszos és nincstelen hajléktalanhoz, hogy rámosolyogj? Vagy adtál-e pénzt neki? Ételt? Én őszintén szólva nagyon ritkán.
És Te, kockáztatnád-e a gyermeked életét vagy sajátodat azért, hogy megments egy másikat? Azt hiszem, a fő kérdés ami rávilágíthat dolgokra, ez. Mindenki intézze el magában a választ és elmélkedjen rajta - ha akar -.
Én felvállalom, hogy ami hozzám tartozik, azt megvédem. Akárki ellen. Ebben a harcban nincsenek barátok és megfelelési kényszerek mások felé. Csak én vagyok, és velem az van, ami az enyém.
Tanulság, és happy end nincsen. Talán az okulni való mindannyiunk számára csak annyi, hogy kevesebb büszkeséggel és több belátással kéne figyelnünk magunkat, az embereket. Ha tudjuk, milyen belső erők motiválnak bennünket cselekedni, többet megérthetünk másokból is, és tisztábban láthatjuk őket. Olyannak, amilyenek a maguk valójában. Mindenféle erkölcsi letisztultságot és eszmei értéket nélkülözve. Hús-vér vagy Te is, mint minden állat, s csak annyival vagy tőlük különb, hogy másfajta társadalmi berendezkedés miatti eltorzult értékrendszerek uralkodnak Rajtad.
Vagy mégsem?
Hol keressük a választ? És megtalálhatjuk-e egyáltalán a kézzel fogható bizonyított valóságban, vagy üres és béna tapogatózás marad-e, a szivárvány lábához vezető úton?