Először is egy dallal indítom a bejegyzést, amit a számomra legfontosabb embernek szentelek.
Mín móðir hon er sum ein drotning
Hon er sum tað vakrasta lag
Mín móðir hon er sum ein blóma
Hon er sum eitt livandi træ
Mín móðir er heim mítt kæra
Mín móðir mítt tryggasta stað
Mín móðir er bjartasta glæman
Hon lýsir mær døkkan veg
Mín móðir er sterkasta hondin
Trygt heim aftur leiðir hon meg
Mín móðir hjá tær eg standi
Í hjartanum goymi eg teg
A szövegről annyit, hogy az édesanyáról szól, aki olyan mint egy királynő, vagy a legszebb virág, vagy egy élő fa.
Számomra az édesanyám a mindenem, ha ő nem lenne mellettem és nem segítene, akkor már...nem lennék. Voltak a múltban kisebb-nagyobb - főleg az utóbbi - problémáim, amikor már nem láttam az utat és nem akartam folytatni. De a múlt egy lezárt dolog nekem és megyek előre.
Az én édesanyám. 28 éves volt mikor én megszülettem és az első perctől fogva csak rá számíthattam, noha volt két-három év mikor tényleg hallani sem akartam volna róla. Két éve kialakult egy olyan kötelék ami talán ritka, talán csak én érzem ennyire különlegesnek.
Kineziológus, nincsenek titkaink (egymás közt), és kialakult egyfajta küzdelem vállvetve, hogy megtörténjen a változás. Itt leírom, hogy azért harcolunk, hogy elmehessünk innen, elköltözhessünk Pest környékére csak mi ketten. (Ki van nézve már a két nagykonzol és a tv is...:P)
Ezt ő nem fogja olvasni, de úgyis tudja, hogy szeretem és sikerülni fog.
Ezt a kis bejegyzést erre a kis elmélkedésre szenteltem :)