1100G - Lost Odyssey

*"Bátyus!"

A kiáltás valahonnan hátulról érkezett, miközben éppen a kisváros forgatagában vágott át. Kaim először nem vette észre, hogy neki szól valaki és éjszakai szállást keresve továbbsétált. Azonban újra kiáltottak, folyton követve őt.

"Bátyus! Bátyuska!"

Rejtélyes. Legutóbb nyolcvan évvel ezelőtt járt a városban. Nem lehet senki aki ismerné.

"Várj Bátyuska! Nem menj el!"

A rejtély hátborzongató magasságba kezdett emelkedni, mikor felfogta, hogy az Őt "Bátyus"-nak szólító hang csakis egy öregasszonyhoz tartozhat. Óvatosan megfordult.

Jól gondolta: egy öregasszony az.

Kislányok által viselt ruhába öltözve, az apró öregasszony egyenesen Kaimra nézett, hatalmas mosollyal az arcán.

"Azt hiszem tévedés történt" - mondta Kaim eléggé kimutatva kellemetlenségét.

"Biztosan nem" - mondta az asszony nagy fejrázás és mosolygás közepette - "Te vagy Kaim bátyus!"

"Micsoda...?"

"Mia a baj Kaim, elfelejtettél?"

"Hát... nos... úgy értem..."

Nem tudta hová rakni. Még ha tudná is, akkor is úgy emlékszik, hogy nincsenek rokonai a városban. Azon tűnődött... lehet, hogy valaki olyannal találkozott, akivel már futólag az országúton? Neeem, biztos, hogy nem ismerős és a legfurcsább, hogy miért hívná bátyusnak egy asszony aki elég öreg ahhoz, hogy a nagyanyja legyen?

"Ne tégy úgy, mintha nem tudnád ki vagyok Kaim! Olyan izé vagy!"

Elég hangosan rivalt rá, hogy az emberek elkezdjenek köréjük seregleni a tömegből. Persze nem csak amiatt, hogy kiáltott, a legtöbb embernek amúgy is kiáltania kell, hogy meghallják a hangját ilyen sűrűn lakott utcákon. Egyedül ez nem keltette volna fel a figyelmet. Az öregasszony hangja azonban más volt, mint egy felnőtt kiáltás. Úgy hangzott, mint egy ártatlan türelmetlen kislányé, aki az egész tüdejét beleadja.

Az emberek sokkolt pillantásokat vetettek az öregasszonyra, majd gyorsan elfordították a tekintetüket.

Rémületük érthető volt. Az öregasszony ritkás ősz haja színes szalaggal volt felkötve és a rihája pedig ugyanazzal a virágos mintával volt díszítve, mint a kislányoké.

A legtöbb áthaladó szimpátia és szánalom keverékével nézett az asszonyra.

Lassan Kaim elkezdte összerakni a helyzetet. Ez az öregasszony csak egyszerűen túl sokáig élt. Ezért a múlt belerögzült a tudatába és valóságosabbnak látszik számára mint a valóság maga.

Egy arra járó középkorú férfi érintette meg Kaim könyökét.

"Ha a helyedben lennék, továbbsétálnék. Ne avatkozz bele. Csak bajt hoz a fejedre."

"Igaza van" - bólogatott az oldalán álló felesége. Idegen vagy szóval nem tudhatod, de ez az asszony szenilis. Nyugodtan tudomást sem vehetsz róla. Úgy is mindent elfelejt öt perc múlva.

Igazuk lehet, de akkor is tény marad, hogy az öreganyó tudta Kaim nevét. A fejében lakó kislány "Bátyus"nak hívja Kaimet.

Megpróbálta használni a hosszútávú emlékezetét. Csak néhány napot töltött itt igen régen. Elég kevés emberrel találkozott és ők már nem lehetnek életben. Mivel Kaim továbbra is az öregasszony előtt állt, a középkorú pár felháborodott - "Próbálasz segíteni és mi a hála?" - morgott a férj.

"Intézzék el ők maguk" - mondta rá a feleség - "menjünk csak" - azzal továbbmentek.

Hangját legélesebbre állítva, az anyóka a gyorsan távolodók után kiáltott: "Aztán ne felejtsetek el, halljátok?"

Abban a pillanatban Kaim emlékezete megtalálta a kapcsolatot. Az öregasszony kitörő örömmel fogadta az arcán feltűnő felismerést.

"Most már emlékszel rám?" - visított - "Shushu. Én vagyok Shushu!"

Igen emlékszik rá. A kislány akivel ebben a városban nyolcvan évvel ezelőtt találkozott. Talán öt vagy hat éves lehetett akkoriban, édes-aranyos volt az idegenekkel szembeni félelem legkisebb jele nélkül, melynek oka az, hogy a kocsmáros lánya volt. Egyszer valamikor hallhatott egy mondást valakitől és azóta, ha egy vendég elhagyta a vendéglőt a szokásos "Viszlát" vagy "Köszönöm" helyett hatalmasat mosolygott és bíztatóan azt kiáltotta: "Aztán ne felejts el, hallod?"

Csak most hirtelen felismerve a kislányt a ráncok mögött Kaimnak el kellett fordítania a tekintetét az anyókáról.

"Mi a baj Bátyuska?"

Nem tudta rávenni magát, hogy Shushu szemébe nézzen. Hogy eltelt nyolcvan év! Miről tudna beszélni a férfi aki sohasem öregszik egy kislánnyal aki túl sokat is?

"Engedjenek át. Elnézést, kérem engedjenek át."

A tömegen átfurakodva egy fiatalember ruhant oda ahol Shushu és Kaim állnak. "Dédnagyi!" - hányszor kell még elmondanom, hogy ne menj ki csak ha szólsz nekem előtte!

Miután megszidta az anyókát, Kaimhoz fordult bocsánatkérő kifejezéssel.

"Szörnyen sajnálom, ha gondot okozott. Öregszik és egyre szenilisebb. Remélem meg tud bocsátani"

Shushu eközben mérgesen csücsörített és tudni akarta, hogy - "Miről beszélsz? Csak Kaim bátyussal játszom, mi a baj azzal?"

Rámutatott a fiatalemberre és megkérdezte - "Ki vagy Te egyáltalán?"

A fiatalember szomorúan Kaimra nézett és megint csak bocsánatot kért. Fájdalmas mosollyal az arcán, Kaim leállította. Kaim tudta, hogy néha sokkal szomorűbb és szívfacsaróbb egy hosszadalmasra nyújtott élet, mint egy röviden bevégzett. Legyen akármilyen szomorú és szívfacsaró az élet, senkinek sincs joga, hogy belegázoljon.

"Egyszerűen csak nem tudja megérteni, túl öreg hozzá" - még ha tükröt is tartok elébe, rögtön azt kérdezi - "Ki ez az öregasszony?" A fiatalember akit Khasche-nek hívnak tovább magyarázza a helyzetet Kaimnak - "Lehet, hogy elfelejt reggelizni, de a gyerekkora kristálytiszta"

Kaim bólint csendes egyetértésben. Khasche és Kaim a város főterén ülnek, miközben Shushu virágot szed. Most éppen virágkoszorút gyűjt a régen elveszettnek hitt "Bátyuskájának"

"De igazán Uram, van ideje erre? Nem sietett éppen valahova?

"Nem igazán, ne aggódjon"

"Nagyon köszönnöm"

Most először került mosoly az arcára - "Nem láttam ilyen boldognak évtizedek óta"

A fiatalembert úgy tűnik meggyőzte, hogy a dédnagymamája Kaimban egy olyan embert lát akit gyerekként ismert. Kaim ennyiben hagyja. Tudja, hogy Khasche nem tudja és nincs is szüksége rá, hogy elképzeljen egy soha nem öregedő embert.

"Az egészsége komolyan megromlott az utóbbi időben. Ha lázas lesz, mindig az jár a fejünkben, hogy ez lesz a Vég és készüljünk a legrosszabbra. Azonban rögtön utána felgyógyul. Néha azzal viccelünk, hogy annyira elbutult, hogy elfelejtett meghalni"

Kaim megnézi magának a fiatalembert, Khasche-nek kedves mosoly ül az arcán ahogy a dédnagymamájáról beszél. Nincs kétség afelől, hogy kis korában az anyóka az ölében tartotta és sokat játszott vele. Felnővén pedig Khasche úgy vigyáz a dédire, ahogyan egy szülő vigyáz a gyermekére.

Szólítja is - "Nagyon szép dédi. Nagyon régen nem láttam már, hogy így fűztél össze virágokat!"

A fűben guggolva egy maréknyi virággal a kezében, Shushu válaszol - "Nem is igaaaz. Tegnap is csináltam neki egy koszorút!"

Majd Kaimhoz fordul - "Ugye Bátyuska? Hordtad a hajadban a kedvemért, ugye?"

Kaim tölcsért formál a kezével a szája köré és visszakiált - "Persze, hogy viseltem, nagyon jó illata volt!"

Shushu arca ráncok hatalmas boldog halmazává válik. Túláradó érzések közepette Khasche lehajtja a fejét.

Kaim megkérdezi Khasche-t - "Egyedül vigyázol rá?"

"Nem. Én és a feleségem Cynthia"

"Mi a helyzet a szüleiddel? Vagy a nagyszüleiddel? Élnek még?"

Khasche megrántja a vállát - "Én élek egyedül a családomból"

A nagyszülei mind meghaltak húsz évvel ezelőtt egy járványban. Az apja életét vesztette a háborúban, mely tíz évvel ezelőtt dúlt a környéken. Az anyja, Shushu unokája, gyorsabban öregedett, mint az anyja és öt évvel ezelőtt kihunyt élete lámpása.

"Így hát a dédnagyanyám folyton temetésekre járt az évek során a gyermekei és unokái számára. Mielőtt észbe kaptunk volna Ő lett a legöregebb a városban. Magányos lehet így élni..."

"Elhiszem" - válaszolt Kaim

"Talán az istenek kegye lehet, hogy hagyják az embereket szellemileg leépülni ha túl sokáig éltek. Legalább is Én így látom az utóbbi időben. Azt hiszed, hogy egyedül érzi magát, de egyáltalán nincs egyedül. A hosszan tartó élet sok emléket jelent. Talán nem olyan rossz dolog az emlékeidben élni életed utolsó napjaiban"

Shushu feláll, keze tele virágokkal

"Kaim Bátyus! Most rögtön csinálok neked egy virágkoszorút! És ha marad még virágom, akkor csinálok annak a másik embernek is!

Kaim és Khasche huncut mosollyal néz egymásra.

"Miért mosolyogtok így?" - kérdezi Shushu - "Most már barátok vagytok?"

Tágra nyílnak ráncos szemei a meglepetéstől és egy vidám mosolyt küld a két férfi felé. Majd összeesik a füvön.

Khasche felugrik, hogy orvosért rohanjon, de Kaim belemarkol a karjába és visszarántja - "Jobb ha vele maradsz."

Irónikus, hogy Kaim aki sohasem tudhatja meg milyen az öregedés, már számtalan halált látott az évek során.

Tapasztalata azt súgja neki, hogy Shushu ez alkalommal nem fog felépülni.

Shushu a hátán fekszik ott ahol elesett, a marék virága a mellkasán hever. Az arcán mosoly ül.

"Várj egy picit Kaim Bátyus. Mindjárt csinálok neked egy koszorút..."

A szelleme még mindig a múlt emlékei közt kóborol. Így marad majd a végéig?

"Harcolj dédi! Ne engedj el!

Khasche a kezébe kapszkodva, sírássl küszködve bíztatja, de talán fel sem fogja, hogy a saját ükunokája van mellette.

"Én vagyok dédnagyi, Én vagy Khasche! Nem felejtettél el ugye? Tegnap este is megfürdettelek, akkor tudod ki vagyok, ugye?

Khasche minden erejével belép kapaszkodik. De Shushu, kislányos mosollyal az ajkain távozik abba a távoli világba.

"Hamarosan apa leszek dédnagyi! Emlékszel? Tegnap este mondtam neked. Cyntiának gyereke lesz. Üknagymama lesz belőled! A családunk bővülni fog egy új emberrel a húsodból és véredből!

Még mindig mosolyogva Shushu remegő ujjakkal ragad meg egy virágod a mellkasáról. Khasche felé nyújtja és olyan hangon, ami nem több mint egy suttogás azt mondja - "Aztán ne felejts el, hallod?"

Khasche nem érti meg. Igaz is, hogyan tudhatna arról a kis mondásról, melyet jóval a születése előtt használt? Kaim Khasche vállára teszi a kezést - "Válaszolj neki"

"Tudom mire gondolsz dédi. Nem felejtelek el. Biztosan nem foglak soha elfelejteni. Hogyan felejthetném el a saját dédnagymamámat?"

"Aztán ne felejts el, hallod?"

"Nem felejtelek el dédi. Hidd el nekem, mindig emlékezni fogok rád."

"Aztán ne felejts el, hallod?"

Shushu becsukja a szemeit és a mellkasán fekvő virágokra teszi a kezét mintha keresne valamit. Úgy tűnik mintha azt az ajtót szeretné kinyitni, ahová az emlékeit zárták.

Finom szellő fodrozódik végig rajta.

A mellkasán heverő virágok táncolnak a szélben az emlékeivel együtt. Azok közt van Kaim nyolcvan évvel ezelőtt.

Kaim elkap egy szirmot és a kezébe zárja.

Shushu soha többé nem nyitja ki a szemeit.

Megkezdte utazását egy olyan világ felé, ahol nincs múlt vagy jelen.

Az egyetlen akit hátrahagyott, az Kaim, aki örökkön örökké él és Khasche aki éppen üdvözölni készül egy új életet ezen a világon.

A holttestbe kapaszkodva, Khasche felemeli könnyáztatta arcát Kaim felé.

"Annyira nagyon köszönöm" - mondja Kaimnak az utazónak - "Hála neked a dédnagyanyám annyira boldog volt virágszedés közben a legvégén is"

"Nem. Nem nekem köszönhetően" - válaszol Kaim

Ökölbe szorítja a szirmot a kezében, majd azt mondja Khasche-nek - "Biztos vagyok benne, ha készített volna egy koszorút, akkor az édes kicsi gyerekednek adta volna"

Khasche félénken bólint és azt momolja - "Remélem igazad van" - De aztán könnyes szemmel mosolyogva eldönti - "Biztos igazad van"

"Az ígéretről pedig amit tettél - légy jó és ne felejtsd el"

"Nem, hát persze, hogy nem"

"Az emberek addig élnek amíg valaki emlékszik rájuk" - ezekkel a szavakkal Kaim lassan elindul. Mögötte Shushu hangja hallatszik.

"Aztán ne felejts el, hallod?"

Egy kislány hangja nyolcvan évvel előttről, ugyanolyan tisztán, édesen és ártatlanul csilingelve köszön el a férfitól aki örökké együtt utazik az élettel.*