Hétfő lenne?

Szökellő Csizmák

1838 februárjában egy Jane Alsop nevű fiatal londoni nőt East End-i otthonából egy magát rendőrnek tituláló férfi csalt ki, aki így kiáltozott:

"Az isten szerelmére, hozzon valamit, amivel világítani lehet, elkaptuk Rugóláb Jack-et, itt van a sikátorban!"

A nő gyorsan kihozott egy gyertyát, de amint odaadta a férfinak, az brutálisan rátámadt.

Sikoltozása azonban megriaszthatta, mert hirtelen egy hatalmas ugrással eltűnt az éjszakában.

Jane később a rendőrségen személyleírást adott a fickóról: valamilyen sisakszerűség volt a fején, s testhez álló, fehér, olajjal impregnált ruhát hordott. Hosszú karmai voltak, szemei tűzgolyóként izzottak, s kék-fehér lángnyelvek csaptak ki a szájából.

Rugóláb Jack-et Jane pillanthatta meg első ízben közelről, bár egy évvel korábban látták néhányszor a londoni Barnes Common-ban.

A beszámolók szerint két méternél is magasabb volt, fekete leplet hordott, s csizmájában rugók voltak, hogy átugorhasson a sövényen.

Norfolk nyugati részéből azt jelentették, hogy ökörszarvat hord a fején, vörös, bozontos bundája van és merev, kunkorodó farka - mindezt egy régi padláson talált elrejtett ruházat alapján gondolták, melyhez egy pár rugós sarkú lovaglócsizma tartozott.

Rugóláb Jack-ről eleinte széles körben azt tartották, hogy valójában Waterford őrgrófja, a hírhedt tréfacsináló.

Warwickshire-ben az 1870-80-as években a neki tulajdonított támadásokról kiderült, hogy egy szénkereskedő fiának a műve, akiben "nem teng túl a józan ész".

Az utánzók többnyire nők ellen elkövetett durva tréfái néha maradandó következménnyel jártak - egy berkshire-i áldozat például megőrült. 1845-ben a norfolki Yarmouthban megtámadtak egy Purdy nevű embert, mert Rugóláb Jack-nek nézték.

Az olcsó viktoriánus rémregényekben népszerűsített figura több, mint 60 éven át tartotta rettegésben Dél- és Közép-Angliát. Sok gyilkosságot varrtak a nyakába, köztük azt is, amelyet 1855-ben Hertfordban követtek el; később kiderült, hogy egy helyi lakos volt a tettes.

1907-ben Liverpoolban, egy délutáni nagy riadalmat követően, a vélt, vagy valós ugró ördögöt nem látták többé...

Rejtélyes ágyúlövések

"Különös, ismétlődő hangot hallunk a hegyek közül" - írta beszámolójában két amerikai felfedező, Meriwether Lewis és William Clark, akik 1808 júliusában a montanai Sziklás-hegységtől 100 km-re keletre tartózkodtak.

"Nappal és éjszaka, különös időszakokban hallhatók; és vagy egyetlen nagy csattanásból, vagy öt-hat gyors egymásutánban következő hangos, lövés-szerű dörejből állnak.

Olyanok, mintha hatfontos (2,7 kg-os) tüzérségi lövegből adnák le őket."

Csakhogy azokban az időkben Amerika nyugati vidékein még nem voltak ágyúk.

Fantomdörejekről minden időben, minden kultúrában beszámoltak már.

Az ókori Görögországban Arisztotelész a távoli dörejeket a szélnek, az amerikai indiánok pedig a dühös isteneknek tulajdonították.

A belgák a tengeri köd felől hallatszó hangokat "csuklás"-nak nevezik.

Indiából terjedt el a Barisal-agyú kifejezés, míg az USA Connecticut államában moodus, az olaszoknál pedig brontidi, vagyis "égdörgéshez hasonló" a nevük.

A jelenségre, amelyet a tudományos életben angolosított nevén brontide-ként emlegetnek, nincs általánosan elfogadott magyarázat.

Lehetséges okokként felvetődtek szuperszonikus repülőgépek, elektromos légköri anomáliák, tengeri bukóhullámok, felrobbanó meteorok.

David Hill, az Amerikai Geológiai Központ munkatársa szerint a dörejek talán földrengések következményei lehetnek.

Thomas Gold, az amerikai Cornell Egyetem asztrofizikusa azonban kiszámította, hogy az ilyen hangos morajlást előidéző földrengések mindenképp érezhetőek lennének.

Úgy véli, inkább föld alatti természetes gázok felszínre törése vagy berobbanása állhat a jelenség hátterében...