Super Mario 40: a legőszintébb Mario élményeink

Valamikor az 1990-es évek elejének egyik karácsonya. Ez az ünnep örökre feledhetetlen marad számomra, mert egy NES klónnal ajándékozott meg a család, ami pont úgy nézett ki, mint az eredeti, csak nem kellettek hozzá kazetták, hisz volt rajta számtalan 8 bites klasszikus. Egy valamit akartam, de azt mindennél jobban: Mariot! Ismertem már, mert a helyi könyvtárban (!) volt egy NES kiállítva, ahol gyakran ment a játék, amit megláttam, megszerettem, mindennél jobban vágytam rá. És nem csalódtam! Egy életre meghatározó élményt jelentett önfeledten keresni a gombákat, csillagokat, tüzes virágokat, ugrálni az ellenfelek fejére. A Mario Bros. volt életem első platformjátéka, de ennél talán sokkal több. Ez volt az a játék, egy életre gamert csinált belőlem. A Mario Bros. pályái ma már ikonikusak. Mekkora katarzis volt először a fokozódó kihívásokon átjutni, a csapdákat elkerülni, először eljutni Bowserhez, hogy aztán átugorva a hidat, végezzünk a gonosz sárkánnyal, megmentve Peach hercegnőt. A Mario Bros. több mint nosztalgia, ez maga a ’80-as évek videójátékainak egyik csúcsa, egy olyan csoda, aminek hatását még évtizedekig fogják vizsgálni szakavatott szemek. Shigeru Miyamoto játéka formavilágával, kiváló pályáival, ikonikus zenéivel és hangjaival legendát teremtett, amit még ma is bátran elő lehet venni, nem csupán a nosztalgiázni vágyó gamereknek. A Mario Bros. és az elmúlt negyven év megmutatta: Mario élt, Mario él, és a következő negyven évben is élni fog!

Űrhajók, oroszlánok, életre kelt moai szobrok, banyapókok, ninják, felrobbanó ellenfelek. hercegnővé átalakuló szörnyek, pattogó tűzlabdák, kánkánzene, shoot’em up szegmensek… A korszak összes kliséje egyetlen címben? Ez mind a Super Mario Land! Gameboy elemfedél levéve, 4 darab AA ceruza elem behelyezve, fedél vissza, kontraszt csúszka belőve, éjjeli lámpa beforgatva, catridge bepattintva, gép bekapcsolva, zöld monokróm képernyő bevillantva, a jellegzetes prüntyögés a szétesett Nintendo logóval megjelenve, catridge kivéve, megfújva, visszatéve (ez 3x),majd a prüntyögés után megfelelő logó megjelenése után főképernyő, arcon hatalmas vigyor kirajzolódva – háttérben a magnóban meg a Józsefvárosi piacon beszerzett kazetta pörög, az angol toplistás Simon Harris and MC Einstein Mario Land rap száma – mindez kilencvenes évek elején, megtörtént események alapján. Super Mario Land az egyik nyitócím volt ezen a túlméretezett „számológépen”. Érdekessége, hogy Miyamoto nem vett részt a fejlesztésben, és helyette Satoru Okada készítette, akinek nevéhez többek között az eredeti Metroid, a Duck Hunt és a Kid Icarus kötődik. A történet a szokásos hercegnő elrablós, de itt nem Peach és Bowser duó játszotta a szerepeket, hanem Daisy és Tatanga, a helyszínéül pedig a megszokott Gomba királyság helyett Sarasaland adott otthont. Játékmenet hasonló mederben, mint a NES-es nagytesónál, mindez megfűszerezve a repülős és tengeralattjárós, lövöldözős részekkel. Zenéje fülbemászó, hangulata kiváló, kell ennél több? Az akkor elvárásoknak tökéletes volt, és nálam is az egyik legszebb emlékként maradt meg. Jó visszagondolni ezekre a békeidőkre. Gameboy Mario Land kazival az egyik legjobb és legmenőbb dolog volt, és ma is az.

Dévé(dé)nyi Tibi bácsinak köszönhetően viszonylag korán képbe kerültem, mi fán terem a Super Mario (a 40 mínuszos korosztálynak: a kilencvenes évek elején az akkor még nem 18 állandó nézővel rendelkező királyi tévén ment az Elektor Kalandor c. műsor, ahol lehetett alibijátszani hévizi utazásért) - de az igazán nagy szerelem akkor ütött be, amikor a balatonfüredi Városi Könyvtárban felfedeztem egy Super Nintendo-t és a Super Mario World-öt. (ekkor ugrásszerűen megszázszorozódott a könyvtárlátogatási kedvem, szegény könyvtáros nénik meg azt hitték, valami megmagyarzáthatatlan tudásszomj tört rám). Nem tagadom, az akkori sokkszerű élmény (kb 1993-at írunk) máig kitartó utórezgései is tényezők lehetnek abban a megállapításomban, hogy a Super Mario World a világ legjobb platformere és azóta sem sikerült meghaladni, de a zsáner kedvelőjeként, jópár (ahogy Mackó koma mondani szokta:) ugrabugrán túl azt érzem, ezt a komplex mechanikát, ezt a változatosságot, ezt a vertikalitást és izgalmas, kalandelemekkel erősen megszórt pályatervezést azóta se szállította le senki. Ahol eldöntheted, hogy gyalog vagy egy dínó hátán (amit akár te nevelhetsz ki tojásból) szántod végig a pályákat, vagy (akár többféle módon) átrepülöd (jó, a vízalatti pályákat nem), ahol minden harmadik pályának van egy rejtett, második kijárata, ahol a titkos világnak is van egy még titkosabb speciális világa. Vagy akár rövidítéseket, amik megágyaznak a jó kis speedrunoknak. Amikor ismerkedtünk a feleségemmel, a “mi a speciális skilled” résznél be találtam mondani, hogy 15 percen belül végig tudom vinni a Super Mario World-öt. (Szerencsére vette a poént, szóval nem adta be a válókeresetet...) Azóta is évente legalább egyszer végigszaladok rajta, már csak a nosztalgia okán is, de azért is, mert még mindig piszkosul élvezem.

Bár sajnos saját Super Nintendo-m nem volt akkoriban (egy szomszéd osztálytársamnak volt - valamiért azonnal legjobb barátok lettünk, lol), GameBoy-ra viszonylag korán sikerült szert tennem - erre pedig az egyik korai érkező volt a Super Mario Land, amire most külön nem térek ki bővebben (Kenny megtette), de röviden: tisztességes spinoff játék volt az, ámbár azért az ájulás nem kerülgetett tőle. Ellenben amikor egy vasárnap reggeli rajzfilm nézegetés reklámblokkjában lement a Mario Land 2 reklámja a Pro7-en, akkor ledobta az ékszíjam az agyat. Mert már eleve, mekkora kontraszt volt az első Land-hez képest: a folytatás minimum úgy festett, mint egy monokróm Super Nintendo epizód, világtérképpel, változatosan felépített tematikus “zónákkal”, egy akkor debütált antagonistával (szia, Wario). Azaz: mindenben négyzetre emelte az akkori handheld Mario élményt. Ezeknek a GameBoy-os Mario kalandoknak az a pikantériája, hogy Gunpei Yokoi (az egyik első Nintendo-s nagymester, ő vette fel a céghez Miyamoto-t) gondozgatta őket és meg is látszik, hogy nem sok köze van az akkori core Mario csapatnak: mind a pályatervezésben, mind a nem konvencionális Mario ellenfél bázisban is tetten érhető - mindig az épp aktuális flóra és fauna támad rád, nincsenek koopalingek, NINCS BOWSER - nincsenek idegesítő vízfejű toad-ok, se megmentendő Princess… olyan mint egy alternatív Mario univerzum. Talán ettől annyira különleges.

Soha nem csábítottak a harmadik dimenzióba nyújtózkodó Mario játékok. Persze Nintendo 64-et egy kirakat üvege mögött csodálhattam meg csupán gyermekként, Gamecube-ot mindössze a magazinok kopottas lapjain láttam, a galaxisok apró planétáira pedig majd csak évekkel a megjelenés után jutottam el. Talán ezért. Bár a Super Mario 3D World teljesen elvarázsolt a jobb sorsra érdemes Wii U gamepadján, az igazi áttörést az Odyssey hozta el számomra. Cappy mindent megváltoztatott! Azok a titkokkal és kihívásokkal tömött tenyérnyi helyszínek. A kellemes nosztalgiát ébresztő pixeles szekciók. Az ellenfelek megszállásával kapott ezernyi kreatív lehetőség. Na meg az a mozgásrendszer, ami ügyes kombinációk hosszú sorával korábban elérhetetlennek hitt helyekre volt képes eljuttatni - a fejlesztők pár kósza érmével mégis mindig jelezték, hogy "tudtuk, hogy megpróbálod". Az életciklusa alatt kétszer vettem Switch masinát... és kétszer akasztottam ki 999 holddal a Super Mario Odyssey számlálóját. Addig legalább egy kicsit újra önfeledt gyermek lehettem.