PainkillerTeszt

2004-ben sokakat szíven talált a Painkiller (ha nem is egy kihegyezett karóval), még annak ellenére is, hogy a pokoli szimbolizmus és a démoni invázió már akkoriban sem számított ördögien újszerű furfangosságnak. Az Anshar Studios be is villantja az egykori shooter megnyerő jellegzetességeit, legyen szó a döngölő és kegyetlen harcieszközökről, a gyűjtögethető tarot kártyákról, vagy épp a hullámokban érkező pokolfajzatokról. A purgatóriumban most is rendet kell vágni, de a pályák ezúttal egy központi gyülihelyről nyílnak, ezen a bázisponton pedig menedzselhetjük a felszerelésünket, vagy épp váltogathatunk a karakterek között. A régi motorosok valószínűleg ezen a ponton kapják majd meg első kiábrándító pofonjukat, a fegyverek közül ugyanis mindössze kettőt vihetünk majd a csatába. Bár a lövöldözés közben előtörnek majd az egykori bűnös élvezetek (például a shotgun fagyasztó üzemmódja, vagy a stake gunnal kiosztható karók), a fegyverek pedig többféle fejlesztési ágon is tuningolhatók, a mindössze két puska bennem mégiscsak hatalmas hiányérzetet keltett, hiszen elég, ha csak a modern Doomok (vagy számos egyéb boomer shooterek) kellemes változatosságára gondolunk, ahol igazán nem szűkölködünk az eszközökben.

A négy választható főhősnek vannak bizonyos sajátosságai (pl. nagyobb fegyversebzés vagy életerő), és akció közben is mindenkinek megvan a saját dumája, ettől függetlenül nem merészkednék addig, hogy meghatározó hero shooter mechanizmusokról beszélhessünk. Az biztos, hogy az eltérő képességek jól jöhetnek bizonyos pillanatokban, egymagunkban pedig semmiképpen sem tudunk nekivágni a pályáknak, és ha partner nélkül maradnánk, két bot akkor is el fog kísérni minket. A gépi haverok egészen precízen tisztogatják a látóteret, még ha a különféle feladatok teljesítése ilyenkor a mi nyakunkba is szakad - merthogy a lövöldözésen kívül egyéb teendőkkel is szembe fogunk találkozni. Ha épp nem a hullámokban érkező ostromokat kell túlélnünk, néha meg kell töltenünk pár hordót az ellenség vérével, célba kell juttatnunk néhány tárolót, vagy kísérgetni kell valami bestiális szekeret.

Szerintem az alapmű koncepciójába belefér ennyi újítás, a probléma inkább ezek esetlegességében van: míg bizonyos helyszíneken az objektívák teljesítése jól felfrissítette a vérengzést, olyan precedensekkel is találkoztam, ahol az újszerű elemek döcögőssé tették az előrehaladást. Az egyik kamrában például nem triggerelődtek be az ellenséges hordák, játékostársaimmal pedig bután keringtünk fel-alá, míg nagysokára sikerült megtöltenünk azokat a bizonyos hordókat, de számomra a konstans leesés-veszély is megnehezítette a dolgunkat, a vertikális, szakadékoktól hemzsegő pályadesign ugyanis szinte végig megkeseríti majd az életünket.

A pályák egyébként egészen szépek, még ha nem is annyira ötletesek és változatosak, mint az eredeti játékban. Összesen kilenc raidet teljesíthetünk, amelyek három különböző biomra vannak osztva, az adott “vizuális fejezetet” pedig kolosszális bossharcokkal koronázhatjuk. A pályákról ugyanaz mondható el, mint az aláfestő zenékről: míg annak idején a purgatórium jóval sokarcúbb területekre oszlott (most megmaradunk a gótika 3x3 árnyalatánál), az egykori riffek is erőteljesebben befészkelték magukat az ember agyába, mint az újdonsült zúzás. Egyikkel sincs gond, de mivel a játék címe szakasztott ugyanaz, mint a 21 évvel ezelőtti másik játéké, talán akaratlanul is nagyobb elvárások keletkeznek. Oké, az összbenyomás egészen üdítő, ami elsősorban a felidézett és új fegyverkombóknak köszönhető, de az újult lendületet a felfrissített mozgáskultúra is elősegíti (lehet „graplinggelni”, illetve becsúszni). Az is örvendetes, hogy a program konzolon is szépen és jól irányíthatóan fut (én PS5-ön teszteltem), a játékunkba pedig zökkenőmentesen be tudnak kapcsolódni az emberi segítőtársak, még akkor is, ha adott esetben csak botokkal tudtuk elkezdeni a mókát.

A hatalmas gikszer akkor jön, amikor egyszer csak elfogy alólunk a játék, a raidek ugyanis teljes mértékben a semmibe futnak ki, mindenféle endgame content nélkül hagyva a játékost (a sztori is a levegőben marad, hiába is várjuk a végső elszámolást Azazellel). Ha minden kötél szakad, mehetünk 1-2 kört egy rougelike csatamezőn, ahol random arénákkal és random felszereléssel szórakoztathatjuk magunkat, de sajnos ebben az esetben sem fogunk semmi újdonsággal összefutni. Ezt a fájdalmat sajnos semmilyen painkiller sem csillapítja, mert hiába szeretnéd kipróbálni az összes fegyverfejlesztést, vagy begyűjteni a kártyákat, egész egyszerűen nincs annyi raid, a rendelkezésre álló pályák pedig nem elég izgalmasak ahhoz, hogy számtalanszor újrajátszd őket, és minden fejlesztési lehetőséggel elszöszölj. A térképek igencsak csőszerűek (akkor is, ha nagy a panoráma, és vannak mellékágak), az ellenfelek pedig ugyanazok. Lehet, hogy a fokozatos bővítés volt a terv? Egyelőre nem tudjuk, ebben az állapotban viszont nincs megváltás a purgatórium középszerűségéből.