Outlaws + Handful of Missions: RemasterTeszt

Emeljük is ki a gameplay főbb elemeit, mert a Nightdive-féle Outlaws + Handful of Missions: Remaster ezen vajmi keveset változtat, mégis erről érdemes beszélni, ha az Outlaws-t próbáljuk tácsövünkbe befogni. Egy alapvetően emberi indittatású antihőssel, a családját elvesztő, bosszúszomjas marsallal játszol, más emberi karakterek ellen, mágia, varázseszközök, meg a szokásos hiper-arzenál nélkül. A fegyvereket újra kell töltened, már az alap pisztoly is hat skuló után üresen kattog, és nincsenek csodatevő eszközök. Minden egyes fegyvernek megvan a maga hátrányos tulajdonsága, így eleve taktikusabb megközelítést igényel a haladás. A játékmenet kulcseleme a lőszer-menedzsment, a fegyverek közötti váltogatás, a szituációk helyes kezelése. Aztán ott vannak a pályák; az Outlaws ritkán mutat mai blockbusterekhez hasonló térképeket vagy jeleneteket, ilyen téren még a Dark Forces is bátrabb, epikusabb volt. És nem lehet azt mondani, hogy minden téren sikerrel jár. A realista helyszínek darabosak, kockásak, geometrikusak, a készítők pedig imádják a labirintus-szerű szervezést és a folyosó-alapú belső tereket. De mégis ezektől Outlaws az Outlaws. Valóban olyan érzésed lehet a játék terepein, mintha egy westernben mászkálnál, a kor korlátainak megfelelő környezetben. Állítólag az Outlaws csapat egyfajta előfejlesztésként tekintett a projektre, olyan célból, hogy a Shadows of the Empire pályadesignjának tapasztaltabban álljanak neki, és valóban! Van összefüggés a tér építésének szemléletében.

És ezzel nem ér véget a régi iskolás leckefelmondás. Gondolnád, hogy már közepes nehézségen is kőkemény odafigyelést igényel az Outlaws? Berohansz egy szobába, ahol két-három haramia már vár rád, és pikk-pakk lepuffantanak. Nem rémlik, hogy a remake sajátja-e a pontosságot igénylő célzási mechanizmus, de ehhez mérten a mostani kiadvány irányításában relatíve finoman, érzékkel kell befogni az ellenfeleket, hogy találat érje őket. Na meg a fegyverjáték is kissé súlytalan, erőtlen, annak ellenére, hogy még egyfajta precízkedésre is szükség van. Szóval a kihívás folyamatos odafigyelést, bozótharcot, lassú haladást követel meg a játékostól már normál nehézségi fokozaton is. Muszáj használnod a másodlagos lövési módokat: alap pisztollyal esélyed nincs egy nagyobb csapat ellen. Ilyenkor jön a másodlagos "pistolero" mód, hogy a tömegre nagyobb elánnal és tempóval szórhasd a skulót. Ell kell felejtened a normál boomer-shooter FPS reflexeket, mert minden sarkon farba durrantanak, és a játék ezt egy csengettyűtüttyentéssel még az orrod alá is dörgöli. Talán easy módban (ez volna a "Good" a háromféle "Good, Bad and Ugly" nehézségi szintből) lehet úgy nyomulni, hogy ne érezz konstans nyomást a tarkódon, hogy tudj beszaladósan, pardon my french, baszatósan-Djangósan haladni. De minimum furcsa már a mai elkényeztetett fejünknek, hogy a "normál" nehézséget nem erre, hanem a pepecselős haladásra lőtték be. Ehhez pedig méretes pályákat kapunk, sokszor még a Dark Forces-ra is rálicitáló komplexitással. Itt vagy még velünk?

Ha itt maradtál, akkor feltételezhetően nem hoz zavarba a kihívás, nem bánod, ha egy boomer-shooter nem flow-élménnyel próbál szórakoztatni, hanem szerény mechanikáit megerőszakolva próbál bizonyítani és a jövőbe mutatni. Ha kell, az első FPS-ben jól használható sniper-távcsővel, ha kell, saját korlátainak feszegetésével.

És ha idáig eljutottál, akkor feltételezhetően nem a késő esti "puffantsd le a sok mocskos rohadékot" ((C) Kretén Magazin) levezetésre próbálod pozicinálni a játékot (mint ahogy azt a boomer shooterekkel általában szoktad). Így kerülhetsz át a másik oldalra. Onnantól a furcsa FPS-tapasztalás összeáll, és egy igazi ínyencfalattal, egy egyszeri és egyedülálló korlelettel állsz szemben, ami nem jobb, mint a kor többi FPS-e. Nem ám. De másabb. Experimentális, kísérletező. Hosszú, és kíméletlen szakaszokra osztja a kihívásait, egyszerre küzd ellened, de te is küzdesz vele és tudod, hogy a párbajban neked kell majd győzni. Ez pedig magával hozza az út végén váró győzelem élményét is.

Győzelmet hozott-e a Nightdive remaster? Részben. Az új textúrák, az átrajzolt spriteok és a vízeffekt jól fest. Tényleg látványos a fejlődés, bár jobban kiütközik a Full Throttle korszakban Lucasarts játékokba beköszönő "kézzel rajzolt elemek keverednek renderelt elemekkel"-diszkrepancia. A zenék továbbra is remekül szólnak, a szinkron is hangulatos, és hát az átvezetők is végre elfogadhatóan néznek ki nagyobb kijelzőkön. Működik a multiplayer, de a cross-platform rendszerben szerintem a konzolosoknak esélyük sincs a pécén egér-pontossággal pötyögő mókusokkal szemben. Talán egy kicsit túlzó a gunplay a lazább konzolos küzdelmekhez. De a multi pályák ötletesek, és meglepően szaftosak az annak idején online (!) felületről letölthető "Historical Mission" pályák is, amelyek még tovább feszegetik a játékmenet lehetőségeit. Ezzel együtt az elakadás- és frusztrációfaktor is magasabb, mint az alapjáték esetében. Vannak további apró bosszantó dolgok is, amelyek feltételezem ezek az alapjátékból jöttek. Például a használható tárgyak kiválasztása macerás, és nem mindig van visszajelzés a megfelelő aktivációkról. Vagy ott a save-menü, ami használatból fakadóan lefelé rendezi a legújabb mentéseket. Macera ez egy olyan játéknál, ahol már normal szinten is érdemes minden sarkon a save-lehetőségre apellálni.