Marvel's Spider-ManTeszt

Nem tudom, hogy miért Pókembert szeretem a legjobban az összes hős közül. Valószínűleg azért, mert főleg az ő képregényein nőttem fel, hiszen a 90-es évek elején azért még nem úszkáltunk a varázslatosnak hitt nyugatról behozott csodafüzetekben. Mindig is szerettem a humorát, az emberségét és az ezzel járó esendőséget. Az élet egy olyan oldalát mutatta meg egy gyereknek, amit eddig csak hírből ismerhetett (legalábbis a szerencsésebbek), mint a mindennapi megélhetés nehézségei és a szerelem problémái. Peter sosem akart több lenni, mint aki, és cseppet sem egyszerű életét mindig is úgy élte, hogy sosem engedte el vagy adta fel az elveit, bármi is történjen. Emberfeletti ereje nem csak fizikailag, hanem mentálisan is jelen volt, és az utóbbinak semmi köze ahhoz a mutáns pókhoz. Hiszem, hogy ennek is köszönhető az, hogy ő minden idők legcsodálatosabb Pókembere.

Sok játék foglalkozott már vele, hiszen egy elég jól feldolgozható környezetbe (New York) lehetett egy remek mechanikát (pókhálón hintázás) implementálni, mindezt megfűszerezni szerelemmel, mindennapi gondokkal, és szerintem remek szuper gonoszokkal. Ettől függetlenül persze ezt nem mindenkinek sikerült tökéletesen abszolválnia. Eddig. Na jó, szinte. Illetve majdnem. De azért eléggé. Szeretem az Insomniacos lányokat és fiúkat, mert egyedi és szinte mindig kiváló minőségü játékokat csinálnak, több mint 20 éve. Spyro, a Ratchetek és Resistance-ek mind-mind kiemelkedőek voltak a maguk stílusában, így amikor először bejelentették, hogy ők dolgozzák fel Póki legújabb kalandjait, látatlanul tudtam, hogy jó lesz. Bíztam benne, hogy ha követik is a szokásos open world formulát, tudnak annyi pluszt beletenni, amivel kiemelkedik majd a többi közül.

Peter VÉGRE egy felnőtt ember. 8 éve ugrabugrál már a háztetőkön, rengeteg tapasztalata van, teljesen ura a testének és képességeinek. Vannak ellenségei, ismeri az egész város, a rendőrség, az emberek, mindenki. Dolgozik, él, segít ahol tud, főleg May néninek egy hajléktalanokkal és rászorulókkal foglalkozó intézményben. MJ-vel éppen szünetet tartanak, aminek az okára és kapcsolatuk problémáira, a játék során fogunk választ kapni. Maguk a karakterek zseniálisak, mindegyikük él, szinte elhisszük, hogy valós személyek. Peter és MJ között tapintható a kémia, May néni pedig pont annyira kemény és egyben gondoskodó, amennyire megszokhattuk tőle az évek során. A főellenfeleink motivációi teljesen érthetőek, mélyek és hihetőek. Semmi sem fekete vagy fehér, és a játék vége egy annyira durva hullámvasút, amit régen éltem át videojátékban. Valószínűleg ehhez az is kellett, hogy rajongó legyek, ismerjem a világot és a szereplőket, de biztos vagyok benne, hogy laikusként is némán ülünk majd pár percet, hogy feldolgozzuk a látottakat. Ja és a szokásos Marveles credits utáni videókat mindenki várja meg...

Kezdjük a legfontosabbal: óriási nagy királyság a háló hintázás! Nagyon profin, és jól összetették a rendszert mögötte, gyorsan, pontosan és látványosan lehet átszelni és egyben átszőni a várost, ami ahogy fejlődünk, még egyre jobb is lesz. Apróság, de sokat dob az egész hangulatán, hogy valahányszor elindulunk, beindul a zene is egy extra rétegként. Ahogy lépjük a szinteket, különböző, általában apró, de hasznos mozdulatokat nyithatunk meg, amiknek köszönhetően még gyorsabban és gördülékenyebben szelhetjük a levegőt. New York nem AC-szerűen szinte már-már vállalhatatlanul nagy, hanem sikerült egy arany középutat találni, aminek köszönhetően jó nagy a játszóterünk, viszont sohasem fogjuk magunkat elveszve érezni. A mai trendeknek megfelelően azért pakoltak bele fast-travel lehetőséget is, amit én sohasem használtam egészen addig, amíg egyszer véletlenül rá nem nyomtam és konkrétan hangosan fel nem nevettem a töltőképernyőn. Ezen ugyanis Pókembert láthatjuk a metrón utazni, és ahogy azt már 2018-ban megszokhattuk, természetesen a telefonját nyomkodta. Ezekből a jelenetekből elég sok van, és van pár nagyon vicces, ezért ha már nagyon nincs mit csinálni, akkor mindenképpen érdemes utazgatni párat. Apropó tennivalók.

Maradjunk annyiban, hogy nem fogunk unatkozni. A játék remekül adagolja a dolgokat, először jó kis Ubisoftosan fel kell fedeznünk, pontosabban fel kell fednünk a térképet, amit a rendőrségi tornyok aktiválásával tehetünk meg. Ez alatt már rögtön össze is szedhetjük az összes hátizsákot, illetve lefényképezhetjük a látnivalókat. A hátizsákok mindegyike egy igazi utazás az emlékek utcájában, minden tárgy Póki életének valamelyik fontos állomására utal, mindegyikhez van egy kis történet, és magukat a tárgyakat is megnézhetjük az inventoryban. A fő story haladásával nyílnak majd meg a különböző egyéb dolgok, mint például a galamb vadászat, vagy Harry Osborn kutatóközpontjainak az aktiválása. Itt is, és egy laborban, ahova gyakran járunk (direkt nem részletezném) találunk majd kétfajta logikai kis minijátékot, amik nagyon jó kis kikapcsolódást jelentenek a sok csihi-puhi után.

Verekedni márpedig rengeteget fogunk. Alapból folyamatos a bűnözők jelenléte a városban, ami egyébként csak rosszabb lesz, így mindig lesz, akiken gyakorolhatjuk az újabbnál újabb mozdulatokat és kütyüket. A különböző felszedhető és megcsinálható dolgok után kapjuk a tokeneket, amiknek elég fontos szerepük van. Ezeknek a segítségével tudjuk a különböző ruhákat és kütyüket megnyitni, illetve az ezekhez tartozó upgradeket legyártani és/vagy aktiválni. Minden ruhához jár egy speciális képesség, ami viszont a megnyitás után szabadon átpakolható bármelyik másikba, így nem vagyunk arra kényszerítve, hogy egy nekünk nem tetsző ruhában kelljen parádéznunk végig. Vannak igazi old school, és a játékhoz külön gyártott darabok is, emlékeim szerint vagy 28 darab. Természetesen ezeknek mindegyike Pókember különböző verzióihoz vagy kalandjaihoz kapcsolódik. A kütyük használata is erősen ajánlott, mert főleg a későbbi küldetések során rengeteget tudnak segíteni.

Maga a harc a jó öreg Batman sémára épül, azzal kiegészítve, hogy Póki még a sötét lovagnál is sokkal atletikusabb, így kvázi az egész 3D-s tér a játszóterünk. Támadhatunk minden irányból, átugorhatunk az ellenfelek alatt, fölött és fontos szerepet kap a levegőben való harc is, hiszen így a legkönnyebb a rosszfiúk likvidálása. Harc közben folyamatosan töltődik a fókuszunk, aminek a segítségével tudjuk a már említett szuper képességet aktiválni, illetve ebből a csíkból tudjuk majd visszatölteni az életünket is. Van három képességfa is, amiket a szintlépések után kapott skill pontok segítségével tudunk kinyitogatni, itt igazából az számít, hogy milyen harci stílust preferálunk, lehet durr bele menni, vagy lopakodva hátulról elkapni mindenkit. Az általános életerőnk és fizikai erőnk kvázi passzív skillként működik, valamelyik része minden szintlépésnél bővül egy kicsit, így leszünk szó szerint egyre erősebbek, kitartóbbak és gyorsabbak.

A küldetéseket folyamatosan adja a játék, általában valaki felhív minket háló hintázás közben és már mehetünk is az adott pontra. Vannak természetesen mellékküldetések is, amik rendkívül jók, és sok közülük a fő küldetések alatt történtekhez kapcsolódik, ami egy igazán kiváló megoldás, hiszen így még jobban megvan az az érzésünk, hogy az egész világ él körülöttünk. A játék eleje egy kicsit lassan indul, viszont amikor felpörögnek az események, akkor már nem lesz megállás. A fő küldetések szinte mindegyike elképesztően látványos és jól összerakott, szépen van adagolva az akció és a nyomozás is. Bizony, nyomozni is fogunk, de erről inkább nem írok semmit, mindenki fedezze fel saját maga. Sok mindenre igaz ez amúgy: annyira szeretném megosztani, leírni, beszélni róla, látni és hallani, hogy ki mit gondol ki hogyan élte át az adott szituációkat, de tudom, hogy azzal csak mások élményét tenném tönkre.

És ez az igazán nagy dolog szerintem, hogy egy olyan játékot csináltak az Insomniac-nál, aminek sikerült hatni az érzelmekre, mert egy másodpercig sem unatkoztam vagy éreztem rosszul magam közben, és mindig volt valami, ami vitt előre, amire kíváncsi voltam. Tudni akartam, hogy mi fog történni, hogy a következő arany jelzés hova és merre visz, kivel hoz majd össze a sors és mi lesz a végkifejlet. Persze, a nap végén ez is „csak” egy open world játék, és igen, vannak tevékenységek, amik ismétlik önmagukat, és ha sokat csinálunk belőle akkor unni fogjuk. Talán lehetne még a mostaninál is egy kicsit interaktívabb a világ és megreformálhatták volna a stílust valahogy, de ettől függetlenül nem tudok rájuk haragudni, mert minden tartalmon, amit ebbe a játékba beletettek látszik, hogy a végsőkig lett polírozva. Nem futottam bele semmilyen bugba, nem volt framerate drop, pedig néha attól, amit elénk pakol a gép, nem, hogy süvített a PRO-m, hanem talán meg is emelkedett egy kicsit. Bödületes a látvány, fantasztikusak a hangok, a zenék, a karakterek, egyszerűen szinte minden a helyén van.

Sikerült nekik az, ami keveseknek: visszaadni a gyermeki örömöt és emlékeket egy felnőtt férfinak, aki úgy tudott eltölteni 20+ órát, hogy végig vigyorgott, vagy nevetett, vagy... De ezt már élje át mindenki maga. Jó volt újra látni Petert, MJ-t, May nénit, sőt, még Normannak és Wilson papának is örültem, hiszen ők is részei ennek a fantasztikus univerzumnak. Imádtam minden percét, a kis utalásokat és sms-ezgetéseket, civódásokat és mindennapi problémákat. Tudom, hogy biztos sokaknak nem tetszik majd pár dolog és mindenben lehet hibát találni, de ha egy kicsit is értékeled azt, amikor egy videojáték elrepít egy másik világba, akkor a Pókember minden percét imádni fogod. Ja és ne hagyd a cuccaidat a konyhapadlón. ;)