Maneater - Next-GenTeszt

A sztori elején egy jó nagy busaképű jószágot terelgetünk, aki összeakasztja a bajszát Scaly Pete-el, aki a partvidék kattant cajun cápavadásza. A fickó ki is fogja a zsíros állatot, mi pedig játékosként, némi fennforgás után a dög aprócska utódjaként próbálunk Pete nyomába eredni. Nem ámítás, a cápás játéknak SZTORIJA van, amit ráadásul egy ilyen vadászos-dokureality paródiába forgatnak a fejlesztők. Miközben az aprósággal próbálunk megalodonná cseperedni, a partvidék egészét be kell járnunk, és őrültebbnél őrültebb missziókkal szükséges biztosítani a szintlépéseket vad természetű cápalinknak.

Mint gondoltátok, a játék egyik legfőbb mechanikája a harapás! A harapdosással ehetjük meg a terepet benépesítő békés lényeket, amelyek HP-t és a négy alapvető tápanyag valamelyikét szolgáltatják a fejlődésünkhöz. Harapással támadhatjuk a ragadozó állatokat, és a hajókat, vadászokat, ránk támadó embereket is a harapással szakíthatjuk félbe, éppen aktuális tevékenységük, valamint gerincoszlopuk kellős közepén. A harc persze nem csak ennyiből áll, a támadások elől dádzsolhatunk is, valamint van egy effektív farokpofozós mutatványunk is. Ha menet közben csökken a HP, akkor a környezetben úszkáló apró halakkal, tekikkel, fókákkal, stb. pótolhatjuk a kieső életerőt, és vannak olyan fázisok ellenfeleink mozgásában, amikor rájuk pofozva extra nagyot sebezhetünk. Sajnos a fentebb leírt ötletes részletek ellenére is a harc az egyértelmű gyenge pontja a Maneaternek. A taktikus megközelítés helyett inkább a gombpürésítő kapkodás fele billen a mérleg, ami egyes gyorsabb ellenfeleknél külön bosszantó tud lenni, révén állandóan félreharapunk, vagy csak kergetjük egymás mellett a másikat. Az emberek elleni harc már sokkal mókásabb. A vízi járgányaikhoz ki kell ugrani a magasba, és adott esetben a hajó fedélzetéről, a motorcsónakokról is le lehet kapni 1-1 mókust. Külön poén, mikor védőketrec is van a hajón, és mondanom sem kell, milyen röhejes jeleneteket tud szülni, mikor a vízből kiugorva, és a levegőben még 1-2 szökkenést produkálva, aztán a magasból leereszkedve, „kecsesen” cserkésszük be hájas ragadozónkkal a cápavadász hajó fedélzetéről shotgunnal lövöldöző hobót. Szóval nem tökéletes a harc, de vannak felmentő elemei, amelyek miatt egy idő után együtt tudsz élni a dologgal.

A játék többi érdemi része viszont majdnem kifogástalan, főleg a struktúra. Képzeljetek el egy jó nagy, labirintusszerű, több ponton összefonódó parti részt. Port Clovisban a kellemes hangulatú szúnyogos-alligátoros mocsártól a nukleáris katasztrófán átesett, elárasztott városnegyeden át a luxi beach világig mindenféle terep megtalálható. A térkép úgy van felépítve, mint a klasszikus metroidvaniákban. Az egyes pályaszakaszokon van egy központi grottó, ami kvázi a nyugis „fészek”. Vannak klasszikus felvehető bónuszok és gyűjtögetnivalók, valamint vannak ilyen mini-dungeon jellegű földalatti barlangrendszerek és csővezetékek is. Az egyes városnegyedek között elzáró megoldásokkal találkozunk majd. Ezek fejlettséghez kötött lezárt kapuk, magaslatok, ami miatt muszáj leszel később, nagyobb-erősebb formában visszajönni, ha 100%-ra ki akarod pörgetni az adott zónát (innen a legkevésbé sem erőltetett metroidos párhuzam). Külön öröm, hogy az egyes zónák karakteresen elkülönülnek, klasszikus videojáték-pálya jelleget mutatnak, és nem hiszitek el, a klasszikus Tony Hawk epizódokhoz hasonló érzékenységgel építik bele a humort a pályadesignba és állítanak görbe tükröt az adott környezettel szemben. Ezt tovább hangsúlyozzák a „neves lokációk”, ahol a leharapott jelzőtáblák mellett filmes, popkult utalásokat találhatsz. Így futhatsz össze a Pacific Rim, a Hook, vagy akár a Chtulhu mítosz jellemző figuráival ebben az őrült kavalkádban. De már önmagában a helyszínek kialakítása is magában hordozza a humor-faktort, a vízben úszkáló szeméttől kezdve a parti épületekig.

Az állandó kutakodás, a terep felderítése és a missziók teljesítésének hurka abszolút rajta tartja az embert a kampányon, még akkor is, ha olykor egyes misszióstruktúrák Ubi-jelleggel igen hamar repetitívbe tudnak fordulni. (Rátok nézek populáció-kontrol küldetések, és „egyél meg X embert” jellegű feladványok!) A rutinszerű dara ellenére is letehetetlen a cucc. A Maneater kiváló érzékkel adagolja a szintlépéseket, a megszerezhető új testi módosítókat, amelyek a kozmetikai változásokon túl hasznos perkekben csúcsosodnak ki… Szóval ha egyszer rád harap a cápa, akkor nehéz a fogságából kikeveredni. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint hogy az acsi lista és a teljesítési arányok alapján a játékosok jelentős hányada végig is vitte a játékot, mi több, még a kimaxolás feladatába is a játékosok kb. negyede beleállt, ami mutatja a Maneater felépítésének addiktív jellegét. Persze a játék nem akkora mint egy új Assassin’s Creed epizód, messze nem – de szerintem pont eltalálták azt a méretet, amibe a nagy szerepjátékoktól berzenkedő gamerek is beleharaphatnak. 10-20 óra alatt kellemesen teljesíthető a játék, ami pont arra jó, hogy nem nő fejedre az élmény.

Az állandó humor is segíti a beleélést. A dokureality stílus miatt minden lépésünket (izé, uszonycsapásunkat) kommentárral kíséri az SNL/Rick&Morty-alumnus Chris Parnell, aki végtelen mennyiségű szöveget dumált fel a játékhoz. (Csak az emeberevést kilencvenféle sorral tudja kommentálni…) Gyakorlatilag a játék felénél sem éreztem, hogy önismétlő lenne a narrátor. Minden szitura van valami frappáns és röhejes dumája, és persze a legnagyobb vérfürdő közepén is ilyen méltóságteljes előadásmódban szaval, mintha csak a NatGeo-t hallgatnánk. Van azonban egy olyan vonzata is a játék narratívájának, hogy a készítők nem mindig tudtak a jó ízlés határain belül maradni. Oké, egy ilyen harapós, emberevős cápasztoriba elmegy egy-egy leharapott kar, de már-már horrorisztikusan kellemetlen helyzetek is előjönnek az átvezetőkben, ami nekem már egy picit sok volt a játék amúgy bolondos-derűs hangulatát tekintve.

Technikailag mit hoz az ingyenes update formájában beköszönő következő generációs kiadás? Az összes eddigi frissítést-finomhangolást, és 4K-s felbontást, 60 FPS-t, HDR-t, nagyobb látótávolságot. A közeljövőben érkezik az extra shadereket és ray tracinget hozó patch, amit most nem tudunk értékelni sajnos és kicsit furcsálljuk is, hogy nem sikerült ezeket behozni. Ilyen szempontból egy csalódás ez a nextgen átmenet, mert nem a Maneater az első játék, ami a nextgen érkezésre nem tudta megugrani a grafikus opciók teljes körű lefedését. Na mindegy, a játék szerencsére technikailag viszonylag stabil lábakon áll, suhan tűéles képpel, mint az álom. Mindössze két buggal futottam össze a kaland során. Az egyik egy vissza-visszatérő kamera bug, ami az állat szájába terelte az operatőrt. Ez gyorsan megoldható - szerencsére a menübe ki-játékba visszalépés XSX-en 3 másodpercbe kerül. A másik pedig egy visszatérő puffer probléma Port Clovis egy kézen megszámolható bizonyos szegletein, ahol valószínű valami komplexebb előtöltés történik.

Harapós játék, ami indie vonalról ugrik fejest a vízbe, a nap végén mégis mélyebbre képes úszni – a Maneater 2020 pimasz fricskája, ami a bűnös élvezetek legjavát kínálja. Sokak számára a harcrendszer viszonylagos egyszerűsége választóvíz lesz. Ha ezen viszont túltesszük magunkat, akkor egy szórakoztató, mókás és árához képest igen tartalmas játékot kapunk egy tök egyedi alapötletre felhúzva. Lehetne lejjebb pontozni, lehetne apróságok miatt akár jobban is beleállni, de én most azt értékelem, hogy a játék felhőtlen mókával jutalmazott, és nagyon ritka az, amikor ennyire kizárod a külvilágot, ennyire ráakadsz a horogra. Erről kéne szólnia az összes videojátéknak, nem?