Layers of FearTeszt

Bár a 2016-ban megjelent Layers of Fear, majd a 2019-es folytatása ugyan nem jelentek meg olyan rég, hogy egy remake kiadása indokoltnak tűnjön, meg kell hagyni, hogy az elsősorban pszichedelikus látványra építő belső nézetes lélektani horroroknak nagyon jól áll az Unreal 5 motorra átültetése. Az immár HDR, Ray-Tracing és 4K-s felbontás támogatással bíró, PC-n és jelen generációs konzolokon kiadott csomag a festő (Layers of Fear, 2016) és a színész (Layers of Fear 2, 2019) története mellett tartalmazza az első részhez megjelent Inheritance DLC-t, amelyben a festő lányaként térünk vissza a gyerekkori traumák helyszínéül szolgáló családi házba. Újdonságként bekerült a Final Note DLC, amelyben a festő zenész feleségének a szemszögéből is betekinthetünk a mentális problémákkal küzdő művész házaspár viharos éveibe, illetve kapunk egy merőben új szálat is a világítótoronyban a saját démonaival küzdő íróval, aki az ő történetüket, valamint a második részben megismert színész megpróbáltatásait veti papírra.

A világítótornyos átkötő szakaszok talán a legélvezetesebb adalékai a csomagnak, míg az új DLC a feleséggel a látványosan szürreális helyszíneken túl sokat nem tesz hozzá az eddigiekhez, a két alapjáték gyengeségei pedig 2023-ban szembetűnőbbek, mint pár éve a maguk idejében. Jómagam az első játékkal játszottam és egy kellemes emlékként élt a fejemben, most azonban meglehetősen unalmasnak találtam, amiben nyilván benne van az is, hogy 2016-hoz képest még több inger éri napi szinten az agyam, amik akarva-akaratlanul formálták az elvárásaimat. JohnBart barátom világított rá, hogy elvárások tekintetében a félrevezető, feszültséggel teli horrort sejtető marketing sem segít, mert ezek a játékok sokkal inkább csak horror díszletek közt kibontakozó személyes tragédiák. A tényleg elképesztően festő (haha) első szenvedéstörténet egy festőművész felemelkedését is bukását mutatja be: a szakmai sikerek, a saját területén szintén elismert szerető feleség és egy közös gyermek idilljét egy tragikus baleset zúzza szét, amely után mindketten egyre mélyebbre süllyednek. Mindezt amúgy „sétaszimulátorosan” kommunikálja felénk a játék: a felvett tárgyak mellé sokat sejtető monológot kapunk, és rengeteg narrált levelet olvashatunk, és… sok mást nem csinálunk.

A folytatásban egy óceánjáró fedélzetén forgató színésszel, akinek saját emlékei és traumái olykor összefolynak a rendező utasításaival és az egyre valószínűtlenebbnek tűnő film cselekményével, ugyanezt a történet- és felfedezésközpontú játékmenetet, csak érzésemre hosszabbra nyúlik a kelleténél. Elenyésző mértékben egyszerűbb fejtörőkkel is találkozni, de leginkább csak kulcsot vagy kódot kell keresgélni. A Layers of Fear 2-ben a színésznek eddig is volt egy zseblámpája, amellyel a világításon túl élettelen bábokat bírhatott mozgásra, a festő azonban csak most kapott egy hasonló eszközt. A lámpás szintén a sötétség eloszlatására szolgál, a múlt árnyait is elűzhetjük vele (bizonyos tárgyakról „levéve a rontást” megnézhetjük azokat), ám elsősorban az olykor ránk támadó feleségünk szellemét tarthatjuk vele kordában. Ami hamar világossá válik és eléggé agyon is csapja a horror hangulatot, az a tényleges veszély teljes hiánya, a lámpással ugyanis nem csak rém egyszerűen lelassíthatjuk az asszonyt, de a vele való kergetőzés is csak frusztráló és repetitív közjáték. Kifejezetten bizarrnak találtam, hogy ugyanez az ellenfél kerget minket a Final Note fejezetben is, ahol eleve őt irányítjuk, de persze értem én, mind saját magunk legnagyobb ellenségei vagyunk, vagy valami ilyesmi.

A meghökkentés másik fő eszköze az elképesztően látványos „megfordulok és közben átváltozik mögöttem a szoba” mechanika, azonban ezt is olyan gyakorisággal elsütik, hogy idővel nem hogy számít rá, de szabályosan várja a kedves játékos, ha pedig nem látszik, merre tovább, elkezdi forgatni a kamerát. A narratívák minősége is hullámzó, mert míg az első játék és annak kiegészítői a túlzott szájbarágósságuk mellett is jól megírt történettel rendelkeznek, addig a második rész néhol rettentő zavaros, és a szereplőivel is jóval kevésbé tudtam együtt érezni. A kreatív válságba került írónő történetével – a múzsaválasztásától eltekintve – megint csak könnyű azonosulni, és a pazar látvány mellett tulajdonképpen ez az új történetszál az egyetlen olyan adaléka ennek az újrakiadásnak, amiért érdemes ebben a formában megtapasztalni a lengyelek horrorisztikus hangulatú, szürreális tálalású lélektani drámáit, ha korábban kimaradtak. A hangzás is kiváló egyébként, ám mivel a játékmenet lineáris és a ránk leselkedő fenyegetés is minimális, így a hangulatkeltésen kívül nincs nagy jelentősége, honnan halljuk a hátborzongató zörejt.