Star Wars: The Force Unleashed 2Teszt

Bizony nagyok az elvárások a Force Unleashed folytatásával kapcsolatban. Az első rész egy kifejezetten kellemes sci-fi akciójáték volt - egy színfolt a messzi-messzi galaxisból - mely sajnos nem volt mentes az apróbb hibáktól. Továbbmegyünk, egyesek szemében a sztorija meg is erőszakolta a klasszikus történetszálat. Sokan mégis így szerették, ezt pedig a játékeladási jelentésekben szereplő mutatók bizonyítják leginkább. A folytatás nem volt kétséges, és az sem, hogy a fejlesztők minden apró bakira megoldást ígérnek. Így lett? Megoldódtak a korábban kritizált gondok?

Lelkünknek egy teli torokból kiáltott “igen” esne leginkább jól, a helyzet azonban az, hogy a The Force Unleashed 2 minden helyretett hiba után elsüt egy új baklövést.

A játékmenetet érintő problémák például javarészt orvoslásra kerültek. Starkiller mozgása fenomenálisan kézre áll - képességeit laza csuklómozdulatokkal sütjük el. Szinte élvezet ugrabugrálni és körbesuhanni a térképeket az agilis karakterrel. Bugokkal alig futunk össze, a harc is élvezetes és zsigeri, valamint antihősünk sem szívbajos. Ha úgy hozza a lendület, dupla pengéjével a karokat és a fejeket is önállósítja; fénykardos harc talán soha nem volt még ennyire a helyén egy Star Wars játékban sem. Aztán ott vannak az Erő-varázslatok. Többségük ismerős már az előző epizódból, de két új támadást (köztük a híres-nevezetes elmetrükköt) is beiktattak a szisztémába.

A grafika nem különben varázslatos. Az Euphoria motor még mindig egy technológiai csoda a maga fizikai modelljeivel, anyagszimulációjával. A készítők ráadásul egy fenemód ízléses és hatásos elmosás effektet pakoltak a mozgó karakterekre. A bevilágítás is példaértékű, jobb pillanataiban a játék úgy fest, mint egy interaktív CG animáció, amely ráadásul stabil 30 FPS körüli értékkel fut. A zenéről szintén nem kell ódákat zengenünk. Aki a Skywalker Symphony Orchestra által felmuzsikált dallamoktól nem kap libabőrt, annak nem is érdemes a Star Wars mondakörrel foglalkozni.

A Force Unleashed 2 tehát már az első perceiben játszatja magát, hízeleg neked és elhiteti, hogy életed egyik legkeményebb SW utazására váltottál jegyet. Mindjárt az elején bevet egy hihetetlenül látványos menekülést (Figyelem - hasonlóan epikus jelenetből még a későbbiekre is tartogat párat!), beleszoktat a dinamikus harcrendszerbe, közben folyamatosan villogtatja a technológiai tudását. Aztán szépen lassan jönnek a problémák.

Már-már beleéltem magam, hogy mennyire jól esett az a két és fél óra játék, amit a lemez első behelyezése után iktattam be. Ekkor a kíváncsiság által hajtva belekukkantottam a pályaválasztó menübe. Nem hogy váratlanul ért, de egyenesen egy hirtelen pofon erejével volt egyenértékű, hogy ennyi idő után már a játék 60%-ánál jártam. A bosszantómód rövid játékidő nem is gond olyan esetben, ha ezt változatos, sokszínű történetvezetéssel, pályaválasztékkal valósítják meg. A TFU2-nél azonban közel sincs erről szó.

A játék gyakorlatilag 3 fő helyszínen játszódik, ezek között vannak a pályák alfejezetekre szekcionálva. A második helyszín - a gyönyörű Malastare - három alegysége más játékban, vagy akár az előzményben is egyetlen egy masszívabb pályának számítana. A hosszasnak tűnő helyszínek ritmusa külön kiemeli a játék rövidségét, arról nem is beszélve, hogy az ellenfelek verziói sem nagyon variálódnak a szűk négy-öt óra alatt. Az új ellenfelek az első rész után eléggé jellegtelenek, a lépegetők, masszívabb droidok elleni küzdelem pedig vontatott és unalmas. A nagyobb opponensek legyőzéséhez szükséges QTE szekvenciák laposak és mindennemű kihívástól mentesek. Ebben a formában akár el is hagyhatták volna őket.

A sztori sem vágja mellbe az embert. Az első rész minden esetlensége ellenére is hordozott némi bájt magában, a folytatás viszont már csak abszolút buta és értelmetlen fordulatokat tartogat. A klónozós alapfelállás még benyelhető volna, de ennyi játékidő alatt képtelenek a fejlesztők kibontani az “elrabolják a lányt, a renegát hős pedig elmegy megmenteni őt” sablonhalmazt. Arról nem is beszélve, hogy a karakterek ostobák, és Galen "Starkiller" Malek is egy nulla jellem a folytatásban. A legjobban kidolgozott figura a vak Jedi, de ő rendtársaitól szokatlan módon őrült és ostoba - nem is nagyon tudtuk őt hol elhelyezni a nélküle is éppen eléggé banális forgatókönyvben.

Bár az előzőekben már magasztaltam a motort, azért egy-két disznóságot az Euphoria háza táján is talál az ember, ha keresni akar. A tárgyak felbukkanása (pop-up) szinte állandó jelenség, és persze ez érzékelhetően zavaró is tud lenni néhol. A folyamatos képfrissítést pedig pár ezredmásodpercig tartó képtörések/leállások csipkézik. Mintha nem tudná kellően bufferelni az adatot a meghajtó...

Mint említettük, az Erőhasználatot és a pofozkodást átküldték egy áramvonalasításon, a tárgyak befogása azonban továbbra is problémát jelenthet. Harcban az ellenfelek prioritást kapnak, így őket jelöli ki az Erő-kurzor. "Jóság!" - gondolja az átlag játékos, de ilyen prioritáskezeléssel úgy átcipelni a terem egyik sarkából a másikba az energiatartályt, hogy közben huszonöt terror-pók izeg-mozog a képen, és mindent befog a célzás, csak a tartályt nem... türelemjáték, a tolerálhatóság határán.

Sajnálatos, hogy ennyi negatívumot kell felsorolni egy olyan programnál, amely egyébként kiváló pályaterveket, szórakoztató feladatokat és általánosságban remek harcokat, főellenfeleket kínál a játékosnak. A fejlesztők bőszen játszogathattak Kratos legújabb kalandjával. Van tényleg jópár olyan állszaggató jelenet, amelynél már nem hisszük el, hogy a feszültséget és a látványt lehetne jobban fokozni. Persze a TFU2 megpróbálja és sikerül is neki. A furcsa ellentmondás, ami a játékot övezi, azt sugallja, hogy mégiscsak érdemes lehet a műfaj és a saga rajongóinak kipróbálni a címet, hiszen ezekre a jelenetekre (és az első trailerben mutogatott gigantikus bestiára) bizonyára jó ízzel fogunk majd visszaemlékezni. Az utóbbi hónapok leglátványosabb és talán leghatásosabb snittjeit a Force Unleashed folytatása szolgáltatta számunkra, ez pedig nagyon erős fegyvertény az akciójátékok mezőnyében.

*A The Force Unleashed 2 tehát meglehetősen zagyva képet mutat. A fakó és unalmas középszer felett áll, hiszen vannak igazán emlékezetes, zseniálisan megvalósított elemei. Ezek kellő fejlesztési idő és plusz hozzáadott érték mellett az ősz nagyjai közé emelhették volna a programot. Ugyanakkor jónéhány tekintetben vastagon a sztenderdek alá lő a játék, e felett pedig teljesen értetlenül állunk. Újrajátszási faktora meglehetősen alacsony - a mellékelt challange móddal együtt is -, így a legnagyobb hibáját észbontó rövidségében látjuk. A befejezés mégis azt sugallja, hogy nem ez volt az utolsó játék, amelyben Starkiller a főszereplő...

Reméljük a harmadik részre az Erő minden fogaskereket a helyére mozgat majd. *