Thor: God of ThunderTeszt

A fenébe! A főnök ki fog nyírni, amiért lehúzom a kedvenc stúdiójának legújabb játékát. Pedig én mindent megpróbáltam: először mozifilmmel hangolódtam, aztán a fejlesztők előző játéka által nyújtott bűnös élvezetekből merítettem, az utolsó napon pedig még egy kissé szűk, de használható Thor jelmezt is kikölcsönöztem a sarki jelmezboltból. De mind hiába: a Liquid Entertainment ezúttal totális csődöt mondott, a Thor: God of Thunder ugyanis azon túl, hogy funkcionálisan úgy-ahogy működőképes, túlságosan sok pozitívumot nem képes felmutatni.

Pedig hack and slash akciójátékot csinálni nem nehéz: a Thor például egészen könnyedén beállhatott volna a közepesnél valamivel jobb God of War klónok népes táborába, főleg egy ilyen alcímmel. Hogy mi akadályozta meg ebben? Nem sok minden: csupán a harcrendszer, az irányítás, a kamerakezelés, a grafika, a prezentáció, az ellenfelek dizájnja, a hangok, a technológia és a nehézség. Kihagytam valamit?

A harcrendszer borzalmas. Hiába van segítségére Thornak a Mjölnir mellett három elementál ereje, érdemi mélységet nem igen tud adni a csapkodásnak ezek kombinációja, mint ahogy az ellenfelekből nyerhető bátorságpontokból vehető új képességek sem - alig pár támadásra korlátozódik a hasznos mozdulatok repertoárja. Persze jócskán vannak élvezetek a kamiya-i magasságok alatt is, csak éppen az a baj, hogy a Thor egyéb gondokkal is küzd ilyen téren. A blokkolás használhatatlan, az elugrásra mágnesként fordulnak rá az ellenfelek, és úgy általánosságban elképesztően könnyű másodpercekre védtelenül maradni, így a harcrendszer védekezésből is elégtelenre vizsgázott. A legjobb mégis az ütközés-detektálás: a játék szinte semmi visszajelzést nem ad arról, hogy eltaláltuk-e az ellenfelet, vagy sem, ami fordítva is igaz, ráadásul sokszor teljesen véletlenszerű, hogy egy támadással sikerül-e telibe trafálnunk az előttünk szambázó jégtrollt, avagy sem. Már ha látjuk, az operatőr és a kamerakezelés ugyanis kritikán aluli.

A legnagyobb randomfaktor a főellenfélharcokban van, melyek amellett, hogy gyakran olcsó, szemét nehézségi tüskeként funkcionálnak, totálisan egy kaptafára készültek. Utóbbinak megfelelően mindegyikben közös momentum, hogy rá kell csimpaszkodnunk a bossra, és meg kell semmisítenünk a páncélját mindenféle QTE-jellegű csapkodással. Már maga a grapple mozdulat is teljesen véletlenszerű módon működik (pedig apró sárga karika jelzi, hogy hol alkalmazhatjuk!), az ezt követő reflex-gombnyomásokból pedig akár még egy kiváló esettanulmányt is lehetne írni. Nem csak azért, mert aljasan kevés időt adnak a reagálásra, hanem azért is, mert itt is totális a következetlenség, semmi sem utal ugyanis arra, hogy mikor lehet sikeresen véghez vinni a páncél-letépést, és mikor fogja Thor az óriás által földbe taposva végezni. Egyszer majdnem rájöttem, de aztán megdőlt a teóriám. Biztos Nobel-díj jár érte - ez esetben kétség kívül zseniális.

Bizonyára Chris Hemsworth és Tom Hiddleston is érezte, hogy nem érdemes komoly energiákat mozgósítani a játék érdekében, Thor és Loki karaktereinek ugyanis nagyjából annyi életet adtak a hangjukkal, mint amennyi a statikus, baltával faragott pályákban van. Pedig volt honnan meríteni: mivel a God of Thunder nem a filmet követi, ezért a Thor és a skandináv mitológia kilenc világa közül Asgardban, Niflheimben, Vanaheimben és Muspelheimben is kalandozhatunk, atmoszféra, mint olyan azonban nem igazán van a játékban, leszámítva néhány közepesen szép látképet, melyeken néhány másodpercig el lehet mélázni. Ilyen grafika mellett persze nem csoda a légkör hiánya: a Thor igencsak csúnyácska, a prezentáció mellett ráadásul a technológia is gyenge lábakon áll - főleg a játék második felében találkozni igencsak brutális szaggatásokkal. Mármint nem Thor tanul meg brutálisan jól harcolni (de jó volna!), a framerate akad be durván.

A Thor: God of Thunder egy fizikai adathordozón megjelent videojáték, amit be lehet helyezni a 360 / PS3 konzol meghajtójába, elindul, van eleje és vége, lehet benne harcolni, minimálisan karaktert fejleszteni és néhány apró mellék-kihívást teljesíteni. És ennyi. Ritkán találkozni olyan produktummal, amely az alapvető funkcióin túl a szó legszorosabb értelmében semmiféle élvezetet nem képes nyújtani, ezúttal azonban úgy érzem, hogy sikerült találni egyet. Mert hogy egy másodperce nem volt a Liquid Entertainment játékának, amit élveztem volna, abban egészen biztos vagyok.