Silent Hill HD CollectionTeszt

Egyre gyorsabb ütemben árasztják el a piacot a különféle HD kollekciók, és bár sokan rossz szemmel nézik a könnyű bevételi forrásként kiszórt hádésített újrakiadásokat, valójában be kell látnunk, hogy mindenki jól jár velük. Az előző generáció meghatározó címeinek jó része immáron a mai szemnek emészthetőbb, könnyebben befogadható formában pótolható azok számára, akik annak idején kimaradtak a jóból, a hűséges rajongók pedig szintén felturbózott, és tartalmilag jó esetben definitívnek nevezhető gyűjtemények segítségével élhetik újra kedvenceiket. Legalábbis ezt hittük. Most ugyanis kiderült, hogy még ezen a területen is lehetnek kivételek: a Silent Hill HD Collection nem elég, hogy messze áll a definitívtől, de még bele is tipor az eredeti élménybe - mint ilyen, még az eredeti verziókkal is képtelen szembeszállni.

Pedig mennyire örültünk, amikor bejelentették. Nem véletlenül: a Silent Hill 2 és a Silent Hill 3 a túlélő-horror műfaj két megkerülhetetlen klasszikusa, melyek a mai napig egyedülálló élményt nyújtanak, köszönhető a zsáner egyre drasztikusabb elvékonyodásának és átalakulásának a jelenlegi generációban.

A második rész a sorozat koronázatlan királya: érzelmileg rendkívül mély és megviselő története a mai napig a legemlékezetesebb és legmegdöbbentőbb videojáték-sztorik egyike, amely zseniális rejtett utalások és interaktív metaforák által teljesedett ki. A halott felesége miatt Silent Hillbe utazó James Sunderland kalandja azonban nem csak ezek miatt juthatott kiemelkedő státuszba: ott van például az azóta ikonikus (és feleslegesen túlhasznált) karakterré vált Piramisfejű, de a félelmetes atmoszféra valamint a hátborzongató jelenetek és szituációk terén is itt ért fel a csúcsra a franchise.

A harmadik epizód szintén egy fantasztikus, ám valamivel már áramvonalasabb kaland a pokolban. Heather - az első rész főhősének lánya - pszichológiai thriller helyett sokkal inkább klasszikus horror-borzalmakkal kell hogy szembenézzen: a Silent Hill 3 első felében a történet és a fejtörők erősen háttérbe szorulnak, és inkább a menekülés valamint az ebből adódó állandó feszültség kerül előtérbe. A játék felénél aztán nagy fordulatot vesz a cselekmény: a pörgős felvezetés után mélyebben kidolgozott, és Silent Hill világát tekintve jóval klasszikusabb helyszíneken folytatódik az utazás, ahol már a történet is nagyobb hangsúlyt kap. A harmadik rész legemlékezetesebb momentumai is itt várnak ránk: a félelem és a nyers horror tekintetében a Silent Hill 3 szintén felejthetetlen jeleneteket tár elénk, egy, az elődnél merőben más stílusú, ám a minőség terén szintén magas színvonalat képviselő játék keretein belül.

Hogy mennyire tartja jól magát a két játék? Kár lenne azt hazudni, hogy tökéletesen: a tíz éves játékmenetnek egyértelműen megvannak a mai gyomorral már nehézkesebben emészthető falatjai. A feszültséget ugyan jól generáló, ám konkrét működését tekintve igen barátságtalan kamera és a kissé ügyetlen harc mindenképpen megszokást igényelnek - igaz, utóbbi még mindig jobb, mint a legújabb epizódban, a Downpourban. A látvány minőségét tekintve azonban már nem lehet okunk a panaszra: a rendkívül erőteljes vizuális dizájn még ennyi év távlatában is élvezhetővé teszi a két játékot. Különös tekintettel igaz ez a Silent Hill 3-ra, amely (főleg a karaktermodellek szempontjából) alapjáratban is az előző generáció egyik legcsinosabb darabja.

Tartsunk egy gyors összegzést így féltávon: a fenti csupán az alapanyag bemutatása volt - annak, hogy mit nyújt mai szemmel a Silent Hill 2 és a Silent Hill 3. Hogy mit tesz hozzá a két játékhoz ez a kollekció? Vajmi keveset. Sőt, a feketelevesbe is itt vagyunk kénytelenek beleszürcsölni: a konverziókat készítő Hijinx Studios borzalmas, trehány és átgondolatlan munkát végzett. A pozitívumok oldalára mindössze az egészen minimális, néhány részletet jobban kiemelő vizuális tupír valamint az újrarögzített párbeszédek írhatóak fel - a Silent Hill 2 esetében ugyan választhatjuk a régi hangokat is, ám a színészi játék terén a karakterek többségében egyértelmű előrelépés történt. Ezek azonban messze eltörpülnek a negatívumok mellett, melyek között nem egy olyan akad, amely alaposan aláássa az élményt.

Mindkét játékra jut egy-egy túlzás nélkül botrányos hiba, melyek önmagukban megkérdőjelezik a Konami minőségellenőrzési folyamatát. A Silent Hill 2 esetében a köddel történő variálás az, ami több szempontból is negatív hatással van a játék egészére. A gomolygó fehér massza több feladatot is szolgált az eredetiben. Sűrű mivoltával egyrészt Silent Hill széles és üres utcáin is feszült, klausztrofóbia-hatású hangulatot volt képes kelteni, amely szerves eleme volt a játék atmoszférájának. Másrészt egy technológiai trükk volt: olyan részleteket fedhettek el vele a készítők, amiket nem tudtak, vagy egész egyszerűen csak nem akartak kellő minőségben elkészíteni. Hogy mit tett a HD Collection? Alaposan levett a köd intenzitásából és közelségéből, amivel nem csak egy alapvető hangulati elemen változtatott, de egyben olyan dolgokat tett láthatóvá, amiket nem lett volna szabad - ezzel már a játék legelső percében szembesülünk, amikor James a tavat szemléli. Az olyan dolgok, mint a néhol gyengébbre cserélt, vagy simán elhagyott hangeffektek, a kevésbé részletgazdag úttextúrák vagy a csónakos rész megmagyarázhatatlan minőségű vízfelülete simán eltörpülnek a köd problémaköre mellett.

A Silent Hill 3 ezzel szemben technológiai problémákkal küzd - olyanokkal, amelyek a HD Collection PlayStation 3 verzióját botrányos szinten sújtják. Amíg a Silent Hill 2 az esetek többségében elfogadhatóan fut, addig a harmadik rész rendre olyat produkál, amit ritkán látni manapság: súlyos és gyakori, kis túlzással akár állandónak is nevezhető képfrissítési gondokkal küzd. Framerate-probléma alatt ne konkrét szaggatásra gondoljatok: a játék végig folyamatosan fut, ám az említett problémák előjövetelekor olyannyira belassul, hogy a mozgalmasabb jeleneteknél szó szerint lassított felvételt fogunk látni, ahol az eredeti sebesség felével (vagy annyival sem) fut a játék. A beleélés szempontjából ez végzetes hiba.

A fentiek mellett egyéb trehányságok és elnagyolt megoldások rontják az élményt. A játék és a videók közötti átmenet szempontjából korábban tökéletesen működő CG-átvezetők a minőség és a képarány tekintetében is jócskán hagynak kívánnivalót maguk után. De az új dialógusok esetében is félmunkát végeztek a fejlesztők: hiába az újravett hangok, ha a szájmozgás (és néha a felirat) gyakran igen durván elüt attól.

A The Room, az Origins és a Shattered Memories közül szívesen láttuk volna még valamelyiket a Silent Hill HD Collection harmadik játékaként, ám ez legyen a legkisebb probléma: a Silent Hill 2 és a Silent Hill 3 személyében így is két túlélő-horror alapművel van dolgunk, melyek bőségesen megérnék az árukat. A feltételes mód azonban nem véletlen: Hijinx Studios által készített konverzió botrányos minősége megmutatja, hogy még a hádésített újrakiadások terén sem lehet biztosra menni. A hangulatot és az atmoszférát alapvetően befolyásoló, és ebből adódóan érthetetlen változtatások, valamint a PlayStation 3 verzió esetében különösen botrányos technológiai problémák ugyanis alaposan aláássák az eme két játék által kínált fantasztikus élményt.