Alien: IsolationTeszt

Az egyik mozinak köszönhetően nemrég néztem újra az Alien rendezői változatát egy méretes mozivásznon, és az alkalom arra maradéktalanul jó volt, hogy megállapíthassam: az 1979-es Alien a mai napig egy zsigeri élmény, közel tökéletes mozifilm, amely egyszerre szórakoztat, borzongat és ejt ámulatba minden egyes részletével. A női hős-típus új generációja született meg Ellen Ripley-nek köszönhetően, aki bátorságának és meginoghatatlan józanságának köszönhetően legyőzte a tökéletes túlélőt. Giger mester (RIP) teremtménye pedig nem csak azért zseniális, mert az emberi félelem legbelsőbb bugyrait csiklandozza hideg karmaival, hanem azért is, mert a szexuális erőszak metaforájaként egy kis művészeti mélységet is csempész az egyébként klasszikus sablonokból felépülő sci-fi horrorba.

Creative Assembly-ék pont ezeket az ismerős élményeket próbálják meg újraidézni játékukkal. Az Alien:Isolation ugyanis az első film kvázi-folytatásaként abba a helyzetbe és környezetbe repít minket vissza, amibe annak idején a Nostromo legénysége is (többnyire) belepusztult.

A borzalmakat ezúttal természetesen belső nézetből fogjuk átélni, és higgyetek nekünk: sokkal rettenetesebb dolog egy űrbázison saját kezünkkel irányítani a Xenó által kispécizett prédát, mint a mozi székéből izgulni a szörnyeteg elől menekülő főhősért.

Hősünk Ellen Ripley édes gyermeke, Amanda, akit - kitalálhatjátok - nagyon hasonló fából faragtak, mint az anyukáját. A makacs, de mindig céltudatos kishölgy életét tragédiaként árnyékolja be anyja eltűnése, így Amanda azonnal rá is veti magát a kínálkozó nyomvonalra: a Sevastopol állomás alkalmazottai megtalálták a Nostromo fekete dobozát. Nyilván nem kell túl sokat agyalni, hogy mi lesz a sztori fordulata. A Nostromo körüli hercehurcának mindig is az Idegen jelentette a valódi origóját, így a szétesőben lévő állomás folyosóin az ifjú Ripley is hamarosan a megtestesült halálos fenyegetéssel találja magát szemben.

A más játékban rázósnak, itt csak laza kirándulásnak tekinthető bevezető fejezetek még egy relatíve kimért, agyalós sci-fi FPS képét mutatják. A készítők idejekorán megidézik a Bioshockot, a Doom 3-at, a System Shock és Riddick játékokat, sőt, előrevetítik az állomás szekvenciális felderítésének a lehetőségét is (ld. még Metroid). Amandának nem kell fél órát sem a Sevastopol állomáson eltöltenie a megállapításhoz: itt azért alapból is nagy bajok vannak. A Seegson vállalathoz tartozó android-gyár a szakadék szélére került a Weyland-Yutanival folytatott üzleti és technológiai küzdelemben. Az állomáson elszabadult Gyilkos Valami meg csak tetézi a helyzetet. Kialakul tehát egyfajta szükségállapot; a dolgozók menekülnének, az androidok az állomás megbolondult mesterséges intelligenciájának köszönhetően (Apollo - Mother mostohatestvére) beszámíthatatlanná válnak, a fegyveresek pedig a túlélésért és a fosztogatás heccének kedvéért vetkőznek ki emberi mivoltukból. Rózsás kilátások, nemde?

Az igazi főszereplő porondra lépéséig azonban a feszültségkeltés íratlan szabályainak értelmében sokat kell várnunk. Onnantól, hogy az Alien - nevezzük Alinak, Zénónak vagy Éliásnak - először lógatja be hosszú farkát Amanda ölébe (khm), a játékmenet jelentősen megváltozik. Ali ugyanis bárhol ott terem, teljesen beéli a Sevastopol tereit-járatait. Nincs mindig a színen, de jelenlétét ekkor is hallhatjuk, amikor csak a szellőzőkben kotor, vagy épp a pálya játszható részének átellenes oldalain mozgolódik. Megsebesíteni, megölni nem tudjuk őt, legföljebb elterelő hadműveleteket hajthatunk végre, vagy tűzzel kergethetjük vissza a szellőzőnyílásokba. A jól megbízható, kultikus látványt nyújtó mozgásdetektorunk pedig - ahogy kell - segít minket abban, hogy épp merre jár a bestia.

Miközben a torkunk összeszorul a lény fenyegető jelenléte miatt, Amandával lépésről-lépésre kell végigjárnunk a Sevastopol akadályait, sötét titkainak állomásait. Az alap játékmechanika egyébként az írott-íratlan FPS-feladatok leküzdésének húszéves fogásaira épít. Kapcsolók, relék, kódkártyák és különböző mechanikus rendszerek sorát kell az uralmunk alá hajtani, hogy az utak megnyíljanak előttünk. Közben pedig nem elég az androidok és megbolondult biztonságiak elől menekülni, még Éliástóbiás is megkeseríti az életünket.

A készítők első nyilatkozataikban kicsit nagyot mondtak, amikor a lény szabadságáról beszéltek. Állításuk szerint Zénó bármikor, bármelyik pillanatban megjelenhet, ez pedig többnyire igaz is, hiszen a helyszínek javánál nyitva állnak a szellőzők, a bestiának így kvázi szabad bejárása van az állomás legtöbb szegletébe. A lény azonban nem mindig esik a fejünk tetejére: ha nem trappolunk, nem lövöldözünk riadtan mindenre, akkor az állat sem fog állandóan ránk járni. Ennek megfelelően az óvatoskodás is hatványozottan ajánlott, sőt, mi több, a játékmechanika kulcselemévé avanzsál - így állítva görbe tükröt a műfajnak, amely annak idején az állandó akcióval vitte sikerre önmagát.

Egyes fejlesztői nyilatkozatokból nemrég derült ki: gyakran az egy helyben tökörészés is lehívja Alit, így ügyességünkön és osonkodó skilljeinken is múlik, hogy mikor hol találkozunk vele. Ezek a találkozók többnyire jeges verejtékkel csapatják le a hátunkat, lüktetéssel árasztják el a tarkónkat - az első pár élmény olyan intenzív tud lenni, hogy a játék fiziológiailag is kiveri a biztosítékot. Ali nem viccel, mert ha meglát minket, szinte esélyünk sincs a túlélésre. A random viselkedés (ide-oda szaglászik, hirtelen mozdulatokat, tesz, visszafordul, hallgatózik) pedig folyamatosan kilométeres távolságban tart minket a komfortzónánktól. A szörny megjelenítése parádés, ennek megfelelően baromi hihető és hiteles minden mozzanata. A fejlesztők egy csipetnyi ritka zsenialitást csempésztek a játékukba azzal, hogy Zénót ilyen szinten szabadjára engedték. Abban pedig igazuk volt, hogy igazságtalanságnak ritkán van nyoma - ha Ali ránk szabadul, akkor többnyire tényleg mi rontottuk el valamelyik játékszabályt. Minden pillanatban nyilvánvaló, hogy mit szabad és mit nem csinálni, ha pedig mégiscsak nekünk ront dög, akkor abból csak tanulhatunk. A térképek kialakítása is frenetikus - lényegében minden helyszín pillanatok alatt válhat bújócskapályává a tereptárgyak gondos elhelyezése végett.

Vannak aztán jól meghatározott pillanatok, amikor garantáltan Alien-mentesen grasszálhatunk. Ezek a biztonsági zónák nem csak a felderítés-keresgélés játékelemét hangsúlyozzák, hanem kis nyugalmat is csempésznek az extrém feszültségű szekciók végére.

Az Alien: Isolation tempója egyébként többnyire parádésan van kidolgozva. A készítők nagyon érzik, hogy miből mennyit adagolhatnak és tolhatnak le a játékos torkán. A nyugis és hiperintenzív részek váltakozásából soha nem hiányzik a horror feszültsége, és egy véletlenszerű jump-scare (azaz rádugrós ijesztgetés) ígérete. Az Isolationben mindennapos, hogy a folyosóról egy kulcshelyiségbe tartva épp az orrunk előtt dobja le magát a rémálom, de az sem ritka, hogy az androidok elől lopakodva, egyszer csak két sarokkal odébbról halljuk a szintentikus humanoid rácsodálkozó hangját: „What are you?”. És ilyen meglepetésszerű momentumok gyakran teljesen spontán alakulnak ki. A dobogó léptek és villódzó lámpák keltette zavarban meg csak pisolgunk, hogy egy videojáték miként lehet képes ennyire jól működni rögtönzött, nem agyonscriptelt jelenetekkel…

Kár, hogy a készítők ezt az okosan, megfontoltan felépített kampány-ritmust a sztori kétharmada után lévő csavarnál átalakítják, az „Isolation” koncepciója pedig túlcsordul a saját keretein. A végjáték a nyakunkba zúdít minden szart, amit el tudtunk addig képzelni, ezzel pedig kicsit megborul az addig kialakult kihívás-jutalom szisztéma. Ekkor már hajlamosak leszünk szívatásnak megélni minden kombózva ránk szórt veszélyforrást, az addig élvezetes játékmenet pedig átfordul melós, munkás haladásba - kár volt ezzel lelombozni az egyébként közel hibátlan Alien adaptációt.

A játéknak más gondjai is vannak. Bár nem jellemző, néhány pillanatban otromba és illúzióromboló bugok savanyítják meg az élményt. Amanda keze belelóg a létra fokaiba mászás közben, egyes tárgyakat, szellőzőnyílásokat nem tudunk „aktiválni” (értsd pl. bemászni a lukba), mert az interakció gomb nem méltóztatik megjelenni, máskor pedig az emberi ellenfelek butaságán fogunk nagyokat pislogni. Ezek a pillanatok teljesen elütnek attól a parádés minőségi nívótól, amit a játék többi részétől megkapunk. A kraftolható tárgyak használhatóságával is vannak gondok, de itt legalább meg lehet magyarázni, hogy a kiszolgáltatottság miatt nincs (a lángszórón kívül) egy igazán effektív, védekezésre/támadásra hasznosítható eszközünk sem.

Mint kiderülhetett az előzetesekből - az Isolation rettenetesen jól néz ki. No, nem feltétlen technikai értelemben, inkább a művészeti design viszi a hátán a vizualitást. A Lo-Fi elektronikai kütyük között turkálva előkerülnek a hetvenes évek oszcilloszkópjai, kapcsolói, kazettás lejátszói és katódsugárcsöves kijelzői - az adaptáció teljes hitelességgel repít minket vissza Scott díszletei közé. Az új látványelemek pedig természetesen fonódnak össze az ismerős részletekkel - a Creative Assembly munkatársai nehezen túlszárnyalható mérföldkövet tettek le az asztalra.

Ráadásul a tesztelt PC port is teljesen jól muzsikált. Gépigénye korrekt, egy játékra közepes teljesítménnyel felvértezett laptopon is be lehet vetni magunkat az Isolation kíméletlen világába. Amit pedig a hangszekció produkál, az szintén csak szuperlatívuszokkal illethető - egy 5.1-es rendszer a hangok terén is precízen helyez minket az akció közepébe. A remekül megszólaltatott zörejekre szükségünk is van, hiszen a dinamikus zene, az Alien lépteinek típusa (felettünk kong a szellőzőjárat, vagy két szobával arrébb dobognak a testes lábak…) mind-mind a segítségünkre lesznek a túlélőtúra során.

Feláldozhatók

Az Alien: Isolation két előrendelői DLC-vel érkezett, amelyek az eredeti Nostromo fedélzetére invitálják (?) a játékost. A DLC fő ütőkártyája az eredeti szinkronhangokban rejlik (maga Sigourney Weaver is a részt vett a felvételekben), de a hajó különböző helyszíneinek újrateremtésének feladatával is ügyesen bírkózott meg a Creative Assembly csapata. A **Crew Expendable** órás játékideje során azt a részt élhetjük újra, amikor Dallas és legénysége a szellőzőn keresztül próbálja kizavarni az űrbe a nyolcadik utast, míg a **Last Survivor**-ben Ripley utolsó perceit élhetjük át, miután Parker és Lambert a lény áldozatául esik. Ripley-t a Nostromo önmegsemmisítő mechanizmusától a Narcissus felé kell terelgetnünk, miközben a fenevad is a nyomunkban lohol.

A két kiegészítő jópofa adalék az Isolation történetéhez, és igazi szerelmeslevél az első mozifilmnek címezve. Mindkét küldetés meglehetősen intenzív, így jó tréninget jelenthet az Isolation borzalmai előtt. Rajongóként néhol úgy éreztük, talán kicsit többet is ki lehetett volna hozni egyik másik objektívából, de nem panaszkodhatunk, hiszen jópofa plusz tartalom ez egy egyébként sem rövid alapjáték mellé csomagolva.

A szerkesztőségbe érkezett X360-as verzióról is majdhogynem csak jókat tudunk elmondani. Bár a képfrissítés néhol képes vastagon a 30-as FPS érték alá zuhanni, az Isolation lassú tempójából fakadóan tolerálható a probléma. Sőt, pár éve még prevgen konzolon is a látványosabb játékok közé soroltuk volna az Isolation-t, így összességében korrekt portként tekintünk a hetedik generációs változatokra is.

• A Creative Assembly brigádja büszke lehet magára. A srácok nem csak a játékostól követelik meg a durva erőt, de maguknak is minden bizonnyal nagy bátorságra volt szükségük amikor egy ilyen szokatlan, üzletileg nehezen belátható koncepciót hoztak tető alá. Az Alien: Isolation ugyanis egy nagyon bátor kísérlet, amelyről el lehet mondani: eleget tesz az ígéreteknek és a referenciák tiszteletben tartásával képes frisset adni a mostanában egyre inkább biztosra játszó videojátékok körében.

Meggyőződésem, hogy többeket is taszít majd az alapkoncepció, másoknál pedig a hibái ellenére is az év játéka lesz az Alien: Isolation. A felsorolt hibák és a játék utolsó szekciója sajnálatos mód odarondít az összképnek, ám ez nem menti meg attól a játékot, hogy hamarosan kult-klasszikusként beszéljünk róla.*

[A PC verziót teszteltük, és belenéztünk az Xbox 360 változatba is - utóbbiért köszönet az európai Xbox csapatnak, akitől a tesztpéldányt kaptuk]