The Order 1886Teszt

A generációs lépcsőfokok átugrása általában nem hirtelen történik, hanem hosszú hónapok, sőt mostanában úgy látszik évek léptékében mérhető. Ugyanakkor ez az átmeneti időszak minden szinten tartogat valami izgalmat. A fejlesztők lassan, de biztosan mutatják meg az új hardverekben rejlő lehetőséget, a kiadóknak végre megint van mire alapozva bullshitet generálni, a játékosok és fórumlátogatók pedig újra kiélezhetik az előző generáció végére összemosódó márka-preferenciáikat.

Közel másfél évvel az új gépek debütálása után az Order 1886-nak már nem adatik meg a nyitócímek kiváltsága, miszerint hídként kell funkcionálni két korszak között. Manapság a nagybetűs Nextgen be nem teljesült ígéreteire szomjaznak a játékosok - a Ready at Dawn üdvöskéje pedig ránézésre tényleg hozza azt az ízig-vérig újgenerációs feelinget, amely miatt annyira vártuk az új gépeket.

Az Order 1886 prezentációja ugyanis elsöprő, fantasztikus, egész egyszerűen hihetetlen színvonalat képvisel. Százával lehetne rá szórni a szuperlatívuszokat, még úgysem tudnánk azt érzékeltetni, amit a program vizuális szinten képvisel. Hogy a legszebb realtime grafikáról van-e szó? Nos, erre nem mernénk a nyakunkat tenni. De hogy a konzoljátékok esetében ilyet még nem láttunk, abban egészen biztosak vagyunk. A viktoriánus London helyszínei, a gusztusos effektek és a már-már perverz részletességgel kidolgozott karaktermodellek olyan összképpel bírnak, amitől nem térünk majd magunkhoz. A környezet összekalapálásához feltételezhetően egy komplett külső- és belsőépítész iskolát kellett rabszolgamunkára fogni. Lovagjaink páncélzatán az utolsó láncszem is kivehető, mentéjükön eskü még a bolyhok is látszódnak, az animációk pedig a motion capture és a fizikai mozgatások kombinációjának legjavát nyújtják. Képzeletben küldjetek az egészre egy adag blurt és fény-árnyék szűrőegyüttest, ami CG filmekhez hasonló vizualitást kölcsönöz a látványnak. Hihetetlen az egész, annyi biztos! Végre megérkezett az a következő generációs grafikai színvonal, amire már nem lehet ráfogni, hogy „ez a PC-s high beállítás”. Az Order ugyanis sokkal többet tud annál, sőt mi több a generáció hardveres kompetenciája felé táplált, meginogott hitet is képes fél perc után visszaállítani.

Azonban az Order nem pusztán egy realtime showbemutató, hanem egy videojáték is, amely meglehetősen furcsa koncepció alapján született. A játék központi magja teljes mértékben az előző generációban csúcsra járatott, fedezékkeresős TPS formulára alapoz. Az akciópályákat azonban hosszas filmbetétek csipkézik, amelyek nem restek gyakran 5-10 percre kivenni az irányítást a kezünkből, máskor pedig az interakciót a Heavy Rain/Beyond szintjére skálázzák vissza. De felderengnek a legutóbbi Resi-s élmények is, ahol az átvezetőket gyakran szakította meg 1-1 QTE akció, csak hogy ne essünk ki teljesen az élmény interaktív mivoltából.

Ezek a filmszerű szakaszok az Orderben is funkcióval bírnak, egészen pontosan a rettentő súlyos atmoszféra megalapozásáért felelnek. Ilyenkor ismerjük meg London sötét titkait, ezalatt kerülnek képbe a szereplők motivációi, és ilyenkor épül körénk az a világ, amelyben az Orderrel töltött óráinkat fogjuk múlatni. És ez így alapvetően rendben is van, hiszen két intenzívebb arénaharc után jól is esik az embernek egy kis mozizás, vagy egy lazulós közjáték. Máskor pedig a környezet felderítése lép előtérbe - ilyen látványvilág mellett pedig pláne öröm minden sarok feltérképezése, tereptárgy megvizslatása.

Mi a helyzet a harcokkal? Az Order köszöni szépen, nem jön zavarba a TPS alapmechanika bemutatásától, és ügyesen mondja fel a leckét, amikor a fegyverjátékról, vagy egy-egy fojtópontnál kialakult csatározás hevességéről kell beszélni. Hősünkkel már a standard fegyvereket forgatni sem gyenge élmény, hiszen a triplacsövű shotgun, vagy a félautomata kézipisztoly legalább annyira izgalmas, mint a történet szerint Tesla által fejlesztett ívágyú, vagy épp a Thermite puska. Az előbbivel halálos villámokat szórunk egy meglehetősen szélesre húzott célkereszt segítségével, a Thermite puska pedig egy izzó csomót küld az ellenséges vonalak mögé, amelyet megsorozva szikrázó törmelékek borítják el a környéket (jó esetben a pimasz lázadók ruháit). A pusztítás szimfóniáját pedig tovább zengetik a fix környezetbe helyezett dinamikusan pusztuló tereptárgyak. Az Order csatáiban minden kilőtt skuló energiáját ilyen vagy amolyan formában, de érezni fogjuk a bőrünkön.

A tesztnek nincs vége, a következő oldalon folytatjuk!

Viszont ezen a ponton nagyjából ki is fullad az, amit az Order játékként nyújtani tud. Egyik mozi után jön a másik, néha befut egy-egy QTE szekvencia, aztán jöhetnek a kötelező harcok. Nem véletlen a program meglehetősen furcsa fogadtatása, hiszen ritkán csupaszítanak ennyire vissza egy játékot egészen a csontozatig. Ha pusztán a fedezékes TPS műfaját vesszük figyelembe, akkor is sok olyan dolgot hiányolhatunk, amelytől a golyószóráson túli mélységeket kaphat egy játék. Egyes mordályok másodlagos lövési lehetőségeit leszámítva nincsenek upgradek, nincsenek perkek, de még a karakterhez köthető minimális fejlődési skillrendszereket is kihagyták a programból.

Ezzel talán még együtt is élünk, mert a fegyverjáték elviszi a hátán az akciót és idővel rá is feledkezünk a zsáner korábban felállított elvárásaira. Az Order azonban lépten-nyomon képes ellentmondásos dolgokat produkálni. Miközben például kézen fogva vezeti a játékost egyik fojtópontból a másikba, nem mer kísérletezni, inkább az atombiztos, szimpla megoldásokat részesíti előnyben. Nagyon kevés az a helyszín, ahol igazán ki tudnánk használni a terepben rejlő lehetőségeket. Legtöbbször ugyanis beszorulunk a cső egyik végébe, jobbra-balra ugrándozunk két fedezék között, a másik oldalról pedig csak tódulnak az ellenfelek hullámai.

A stílustársakkal töltött idő során gyakran tapasztalhattuk, hogy a játékosnak egy adott aréna lehetőségeit gyakran minden oldalról fell kellhet mérnie. Tudjátok: megérkezünk alulról, de menet közben feje tetejére fordul a szituáció és fentről, majd később oldalról is ugyanúgy állnunk kell a helyszín ostromát. Közben pedig észre sem vesszük, hogy a pályatervezők kimaxolják a helyszínek lehetőségeit, amelyek mindeközben más-más megvilágításból kerülnek bemutatásra. Nos, ilyesmire csak ritkán van példa lovagjaink kalandjában, sőt véleményünk szerint a koop lehetősége is azért hiányzik a játékból, mert erre a pályák jelentős hányada egész egyszerűen alkalmatlan volna, kialakításukból fakadóan. Itt-ott látszik, hogy a készítők próbáltak több útvonalat, szélesebb folyosókat is elhelyezni, esetleg nagyobb játékteret engedni a lövöldözésnek (sokszor társakkal vállvetve küzdünk az aktuális ellenfelek ellen), de mintha nem jutott volna elég idő konzekvensen végigvinni a nyitottabb szemléletű térképtervezést. Mintha a fejlesztés közben nem tudtak volna dűlőre jutni, hogy milyen koncepciót kövessenek: a single-orinentált pályavezetésre, vagy a taktikai lehetőségeket biztosító arénaharcokra helyezzék a hangsúlyt. Az ellenfelek változatosságát is lehetett volna még variálni, ahol pedig el mernek szakadni a készítők a sima fegyveres ellenfelek klasszikus viselkedésmintáitól, ott épp a Dead Space 2 stalkeres jeleneteit koppintják.

A „játékosság” hiánya aztán máshol is szembeötlő lehet. A felderítés során újságcikkeket, hang-hengereket és egyéb dokumentumokat gyűjtögethetünk, de az atmoszféra építésén túl ezeknek sem mindig látjuk értelmét. A program szinte checkpointokra bontva listázza az egyes pályák alfejezeteit, de ezzel szemben nem követi láthatóan, hogy hol-mit gyűjtöttünk össze, csak tippelni tudunk arról, hogy a gyűjtögetnivalóból mi maradhatott ki, ha egyáltalán otthagytunk bármit is a terepen. Érzitek, hogy mi ezzel a baj? Az, hogy a játékosság rendszerszemlélete és megfelelő rétegzettsége még ezen a szinten sincsen igazán jól beleágyazva az Order játékmenetébe.

Ezt a tényt bizonyítja az is, hogy az Order a szokásos ~50 trófea helyett mindössze 22-t vonultat fel. Az az igazság, hogy a standard pályavégi jutalmakon túl nem is nagyon lehetne mivel ezt a számot tovább boostolni...

Nincs vége, a következő oldalon folytatjuk!

Sok előzetes kritika érte a program hosszúságát, de talán ezek a vádak kissé túlzóak voltak. Az Order játékidejével nekünk alapvetően nem volt túl nagy bajunk: olyan bő hét óra alatt értünk a sztori végére, ami valahol a rémhírek és a fejlesztői damage-control jellegű kommentek közé helyezi a tényleges végigjátszást. A furcsaságok sora azonban itt sem áll meg, hiszen a program tizenhat fejezetéből gyakorlatilag olyan hatot tekinthetünk teljes értékű TPS akciópályának, a szó klasszikus értelmében. Szinte riasztó a program első másfél órája, ahol leginkább filmes QTE szakaszok és lassú, mászkálós részek követik egymást, minimális akcióval. A felderítős-beszélgetős epizódok rendezésének komótos tempója már-már direkte a játékos képébe dörgöli a mesterséges időhúzást, ami kicsit furcsa, mert egy kicsit feszesebb vágással sokat nyertünk volna a program hullámvasút dinamikáját illetően. A helyzet a sztori egyharmadánál aztán picit pozitívabb irányba billen, de az igazán fasza lendületet csak az utolsó harmadnál éri el a program. Kicsit sajnálhatjuk is, hogy ez a várt, elvárt dinamizmus csak a végjátékra érkezik meg.

Sztori szempontjából szerencsére nincsen szégyenkeznivalója a készítőknek. Az Order lazán hozza egy jobb kosztümös akciófilm fordulatait, karakterábrázolásában pedig egyes sikerfilmeket is lepipál. Tudom, sok fordulat előre látható, mégis jópofán van tálalva az alapkonfliktus, sőt még a történelmi illeszkedés is ügyes történetszövési képességekről tesz tanúbizonyságot. A forgatókönyv egy kalap alá hozza az Arthur mondakört a viktoriánus London sajátos viszonyaival. A politika, iparosodás és technikai fejlődés háromszögéhez kiválóan illeszkedik a Grál legendárium, de ebben a mesében még a vérfarkasok, valamint a szőrös vadorzók ősi ellenségei is megférnek, mi több, jól el is vannak helyezve. Hiszitek vagy sem, Sir Galahad és osztaga még a Hasfelmetszővel is felveszi a kesztyűt a kampány során, de a kiválóan megírt dialógusokban Sherlockos kikacsintásokat is észrevehetnek a szemfülesebbek. Nagyon nagy kár, hogy a játékmenet összerázódásával a globál-sztori helyett inkább egy mellékszálra kezd fókuszálni a forgatókönyv, a fináléban pedig egy szemernyit sem kerülünk közelebb a helyzet megoldásához, inkább ezt az oldalsó szálat zárják le a készítők. Persze, teret kell engedni a folytatásoknak is, de ezt a húzást már a Gears of War első részének végén sem szerettük…

A program audio részlegért felelős munkatársak is megdolgoztak azért, hogy a prezentációnak a csodájára járhassunk. A szinkronhangok mintha kicsit merészebbek lennének a mostanában sablonossá váló stílushoz képest, ezzel pedig a karakterek rejtett mélységeinek feltárását érik el a készítők. Jason Graves vonós kamaramuzsikái mellett Chopin legendás szerzeményei is megszólalnak a háttérben, de sajnos itt is van kontraszt. Azon jelenetek például, ahol perceken keresztül síri csendben diskurálnak a hőseink, inkább furcsák és a befejezetlenség hatását keltik, mintsem a mesteri drámaiság megtestesülését.

Fájó pont, hogy az Order teljes mértékben nélkülözi a multiplayer csaták opcióját. Nem csak egy horda jellegű módot tudtunk volna elképzelni, ahol a Rend társakkal vált vetve harcolunk az özönlő lázadók ellen mondjuk, de egy jóféle DM-jellegű haláljátékot is. A fegyverek adottak egy kis össznépi henteléshez. Kizárt, hogy konceptelés szintjén ne foglalkoztak volna ezekkel a készítők a fejlesztés során - tippünk szerint a kevéssé agilis karakterek miatt nem működhetett igazán jól ez a lehetőség.

*Az Order körül kialakult globális hisztéria nyilván nagyon sokrétű, és már-már filozófiai kérdések boncolgatásáig mutathat. Talán most (és a szintén nagyon hasonló cipőben topogó Ryse után) jött el az idő, hogy a játékos társadalom felismerje és tudatosan számon kérje azt, ha a parádés körítés miatt alapszolgáltatásokat áldoznak fel a fejlesztők.

Mint az a cikkből kiderülhetett, az Order 1886 egy szórakoztató és laza kikapcsolódást nyújtó anyag, amelynek a végére érve az ember pontosan úgy érzi magát, mint egy könnyű nyár esti akciófilm után. Leseperjük a pólónkra tapadt kukorica darabkákat, és megyünk tovább, közben pedig eszünkbe sem jut majd azon búslakodni, hogy miféle dolgokra pazaroltuk az időnket. Sőt, a játékot már csak azért is érdemes minden PS4 tulajnak a polcra tenni, mert a léghajós jeleneteket, az esős csatákat, vagy úgy általában a játék átvezetőit még sokáig dörgölhetjük az X-es és PC-s haverok orra alá.

De sajnos látni kell, hogy az igazi generációváltás még csak a felszínen történt meg. Bízunk benne, hogy az elkövetkező évek játékai számára nem csak az Order látványának kiemelkedő mivolta fog motiváló tényezőként hatni, hanem a program példaként szolgál majd arra nézve is, hogy a külcsín és a belbecs harmóniájában a technológiai kiválóság nem mehet minden áron az utóbbi tényező rovására.*