Might and Magic: Heroes VIITeszt

Kezd egyszerre kínos és fárasztó lenni számomra, hogy bizonyos játékok, bizonyos műfajok kapcsán olyan kiszámítható gondolataim születnek, mintha csak egy közepesen jól sikerült mesterséges intelligencia lennék. Igen, a Heroesról van szó. Arról a heroesról, amiről minden rajongó nagyon gyorsan, nagyon vehemensen szereti leszögezni, hogy Csak és Kizárólag a Harmadik Rész az Igazi. Persze ez szerintem sincs másképp: bár mind a negyedik, mind az ötödik (jó, talán a hatodik is) külön-külön tartalmazott olyan elemeket, amik kellemesek lehetnek, az összkép tekintetében ezek a folytatások kínosan elmaradtak a klasszikusnak számító harmadikhoz képest. Egészen mostanáig.

“Miért, változott valami?”, fogalmazódhat meg benned a kérdés ezt olvasva. Áh, dehogy, csak próbáltam megtörni kicsit a kiszámíthatóságomat. Pedig ezt a részt ezúttal az a Limbic készítette, akiknek a meglepően jól sikerült Might and Magic X-et köszönhetjük. Ők ismét megpróbálták a kvázi lehetetlent, és a nulláról építették fel újra a Heroes már jól ismert, évtizedek óta szeretett alapjait. Adott egy térkép, amiben új hősöket vásárolva, egységeket toborzva szépen felfedezel, majd leigázol, a pályán változó erősségű szörnyeket annak megfelelően kerülgetve vagy legyűrve, hogy elég erős-e a csapatod hozzájuk képest. Ez az alap a hetedik részben is megmaradt - csak hát teljesen új lapkiosztás mellett.

Nyilvánvaló, hogy az első benyomás egy játéknál rettentően fontos. Nem ennek kell meghatároznia az egész játék megitélését, de azért az sokat elmond az egészről, hogy a Heroes VII-et elindítva, majd a játék sebessége után megriadva az options menüben turkálva igyekszek valami normális performanszt kicsikarni a játékból (megjegyzem, nem túl nagy sikerrel, pedig azért itt nem seregek ezrei csapnak össze..), az összkép pedig még normális beállítások mellett sem túl impozáns. Sőt, mondjuk ki: randa. A térkép egy kusza katyvasz, bármiféle vizuális koherencia nélkül. A harcokban lévő karaktereket mintha a Fantasy 101 asset-packból válogatták volna össze (nem tudom, hogy létezik-e ilyen, de ha van, az úgy néz ki, mint a Heroes VII-ben...), az interfészben a színek úgy harcolnak egymással a szemünkért, mintha egy kezdő webdizájner akarná lenyűgözni a megrendelőit - és mindezt tetézik a bugyuta animációk (amik a sebességet felpörgetve elkezdenek kiszámíthatatlanul viselkedni), és a kriminális töltögetések mindenütt. Szóval arcon csap ismét az a realitás, amiben a 3d-s elemekhez való ragaszkodás minden szempontból a játék útjába próbál állni.

Az első próbálkozások után sóhajtozva döntöttem úgy, hogy érdemes megvárni legalább az első nagyobb patchet - és jól tettem. Mostanra picit jobb a teljesítmény (még mindig szörnyű, de már átlépte az elviselhető határait), az ellenfelek körei SOKKAL gyorsabban telnek (halleluja!), és ez már lehetővé tette számomra azt, hogy alaposabban belemerüljek a játékmenetbe anélkül, hogy megőszülnék. És mit találtam? Azt, hogy az alapok meglepő módon kifejezetten jól sikerültek. A hősök ezúttal egészen jó kis talent-körgyűrűvel rendelkeznek, amin egy pillanat alatt el lehet igazodni: láthatod a vásárláskor, hogy mi a hős maximális potenciálja, tehát hogy mely képességeket tud master szintre fejleszteni. Minden szintlépéskor talentpontot kapsz, az egyes skillek szintjei között még belül is újabb megkaparintható bónuszok árnyalják a képet - ez lehetővé teszi számunkra azt, hogy valóban azt erősítsük a hősben, amit igazán használni akarunk, de azt NAGYON. A lopakodás, a morálhoz kapcsolódó képességek pedig azokat a lényeket, pontosabban azokat a lény-típusokat turbózzák fel igazán, amire építenénk - így a testreszabhatóság maximális, és mindez sokkal jobb, mint eddig bármikor.

A konkrét harcok ezúttal is négyzetrácsban, aktívan harcoló (de nem megsebezhető) hőssel jelentkeznek - kvázi az 5/6 után szabadon. Ha eltekintünk a középszerűnek sem tekinthető látványvtól és a vanilla fantasy kliséktől, akkor tulajdonképpen most egy szolid Heroes-epizódot kapunk, ami a harcok bonyolultságát illeti: az egyes egységeknek teljesen cool különleges képességei vannak, némelyik TÉNYLEG felforgatja a terveinket, és a jobbak köré egészen egyedi buildeket lehet építeni. Olyan sem nagyon volt még Heroes játékban, hogy valóban hasznos neutral egységeket tudjunk vásárolni a térképről - most ezt is sikerült elérniük a Conflux elementálokkal, amik szinte minden seregtípushoz remekül illenek majd. Érdekesebbek az ostromgépek is, mint eddig bármikor, és még a “visszatámad-nem támad vissza” elemekkel is sikerült annyit játszani, hogy egy egészen stabil rendszer épüljön ki az egészből.

Szóval ott tartottam, hogy az ember belemerül kicsit, elkezdi felfedezni a térképet, morgolódik egy sort, mert a kamera megint az ellensége (francért kell erőltetni a 3d-t egy ilyen játéknál, komolyan...), aztán morgolódik a dizájnon, de aztán egyszer csak összeáll a kép, elkezdik adni magukat a gyorsbillentyűk, és hirtelen egy remekül kezelhető, egy csomó hasznos funkcióval és lehetőséggel ellátott Heroest kapunk, amiben a fejlesztők igyekeztek mindent beletenni, amit régen annyira szerettünk - és persze ízléstől függően egy pár olyan dolgot is, amit sokan ki nem állhatnak.

Aztán eltelik több óra, a nap is lement, és még csak egy mapon bohóckodik az ember.

Oké, mondjuk máshol nem is érdemes: a történetes mód mintha nem is létezne - és nem azért, mert H3-jellegű szadizmus van benne, hanem azért, mert egyszerűen nem veszi komolyan a játékost, és átvált egy lebutított King's Bounty jellegű adventure móddá, ahol kihívással vagy valódi szabadsággal egészen ritkán találkozunk. De sajnos ezt is meg lehetett szokni Heroes-rajongóként: a skirmish és a multiplayer bőven elegendő lenne az embernek, nincs itt szükség flancos sztorira, szomorú átvezető animációkra, meg ilyesmikre.

És akkor megint visszatértem a kiindulópontra. Egy-két tucat játékóra is csak a felszínt kaparja a Heroes VII-nél, de a játék NAGYON megnehezíti annak a dolgát, aki szeretne a mélyére járni a gameplay lehetőségeknek. Nyugodt szívvel csak azoknak tudom mindezt ajánlani, akiknek nem számít, hogy hogyan néz ki egy stratégia, csak legyenek benne stackelhető egységek, nagy térképek, legyen fantasy, és a borítón legyen rajta a Heroes kifejezés - na, ők lehet, hogy a kezdeti durcáskodás után ezt kellőképp megszeretik majd. Pláne, ha a patchek ilyen ütemben próbálják javítani a számos bugot, bizarrságot, teljesítményproblémát.

De van, amit nem lehet kijavítani. Ilyen az, hogy valószínűleg megint - pont mint az MMX-nél - nem kapott a csapat elég erőforrást egy rendes fejlesztési ciklusért, egy normálisan optimizált teljesítményért, egy letisztultabb kezelőfelületért. A Heroes VII még így, árral szemben úszva sem egy szörnyű játék: elvégre sikerült nekik megint lecsupaszítani a szériát az alapokig, és újra felépíteni azt, meglepően szórakoztató módon. De hogy miért kellett megint a 3d-t erőltetni, így, ennyiből - az kérdéses. És hogy miért nem kapott a csapat érezhetően elég időt egy alapos playtestelésre a végleges verzióval, az is újabb rejtély.

Egy érdekes katyvasz ez a játék. Ott van a Heroes-DNS az egész mögött, ez tagadhatatlan, de hiányzik belőle az a profizmus, a letisztultság, az a báj, ami a korai epizódokra jellemző volt. A Heroes III volt az utolsó olyan rész, ami nem állt a külsejével és az interfészével a játékos útjába - csak remélni tudom, hogy a fejlesztőknek lesz lehetősége vagy helyrepofozni a VII-et, vagy építeni végre egy olyan Heroest, ami nem harcol az elődei által lefektetett rendszerek ellen, hanem csak továbbfejleszti azt.

A Heroes VII egy hibáktól hemzsegő, kiforratlan stratégiai játék, amiről süt, hogy nem kapta meg a megfelelő odafigyelést a kiadójától. Nem szabad teljesen leírni azonban a játékot, hiszen a silány külső és a klisés egységek mögött azonban egy tartalmas, viszonylag szórakoztató játékmenet lapul - és valahol ez az, ami igazán fontos. Jelenlegi formájában azonban csak a bátrabbaknak tudom nyugodt szívvel ajánlani.