Darksiders 2 Deathinitive EditionTeszt

Mi a kapcsolat a Dishonored és a Darksiders 2 között? Egészen eddig maximum annyi volt, hogy egyazon évben jelentek meg és azonos betűvel kezdődik a nevük, de idén még két dolgot felírhatunk a közös dolgok listájára: mindkettőből jött egy-egy Definitív Kiadás és egyik ilyen kiadás sem érződik többnek, mint próbálkozásnak egy adag pénz behajtására, minimális munka befektetésével. A fentiek alapján nagyjából sejteni is lehet, mit rejt a rémisztően béna névvel megáldott Deathinitive Edition: a Darksiders 2-t (és csak a második részt) valamennyi (és leginkább a konzolos változatokhoz mérten érezhető) grafikai tuninggal és az összes megjelent DLC-vel. Ennyi, semmi több, és sajnos ami benne van, még az se nevezhető tökéletesnek.

Amennyiben valakinek nem lenne ismerős a játék (és nincs kedve elolvasni a 2012-ben megjelent tesztünket), itt egy gyors összefoglaló: beütött az apokalipszis, a menny és pokol seregei összecsaptak, az emberiség elpusztult. A probléma az, hogy mindez kicsit korábban kezdődött, mint kellett volna, amiért a hatalmasok az apokalipszis négy lovasának egyikét, Háborút tették felelőssé, neki pedig be kellett bizonyítani ártatlanságát. No ez az, amit a játék első részében lehetett végigjátszani, második egy ezzel párhuzamos történetet mesél el, főszerepben Háború testvérével, a négy lovasból a másodikkal, Halállal. Az ő feladata nagyjából hasonló, ő is megpróbálja kideríteni, hogy ki mocskolta be a tesót, illetve megpróbálja rendbe hozni ezt az egész világvége dolgot az emberiség felélesztésével. Nem kis feladat…

A Darksiders 2 a maga idejében nem volt rossz játék (bár sokak szerint nem ért fel az első részhez) és igazából még most, 2015-ben is el lehet vele szórakozni. Egyfajta pehelysúlyú Zelda-klónt kapunk, melybe beleöltek valamennyi szerepjáték elemet, szintlépéseket és loot rendszert, az egészet pedig egy egészen látványos és fluid harcrendszerrel vették körbe. A rendszerek még most is jól működnek, Halál továbbra is egy igazi badass figura, a csaták, még ha nem is említhetőek egy lapon mondjuk egy Platinum-féle hack'n'slash csodával, teljesen jók, dinamikusak, a háttérben dübörgő loot- és fejlődési rendszer pedig ad egy egészen pici mélységet a kaszával csépelésnek.

A probléma az, hogy mindez 2012-ben is így volt és azok, akik akkor megvették a játékot, azok jogosan kérdezhetik, hogy most érdemes-e újra pénzt kiadniuk. A válasz egyszerű: nem. A Deathinitive Edition ugyanis semmivel se nyújt többet a korábbinál - oké, nagyobb a felbontás, rendben, itt-ott minimálisan csiszoltak a kinézeten, de technikailag azért bőven nincs az élmezőnyben és csak azért nevezhető még most is szépnek, mert a technikai korlátok ellenére is brutálisan stílusos kinézetet pakol a képernyőre. Ráadásul még olyan fejlesztéseket se kapott meg, melyeket egy ilyen kiadástól jogosan várnánk: példának okért egy kategóriával feljebb pakolt frame rate-t, mely azért egy ilyen rendkívül dinamikus akciójátéknál lényegi különbséget jelentene. De nem, ez a kiadás is limitálva lett 30 fps-ben és ami még rosszabb, zavaróan sokszor hajlamos ez alá is bezuhanni. Ha ehhez még hozzáadjuk azt, hogy egészen gyakran találkozni különböző programhibákkal (elcsúszó hangok, széteső képernyő és hasonló nyalánkságok), akkor érthető, hogy miért mondom azt, hogy aki anno szerette ezt a játékot az jobban teszi, ha inkább előkeresi a 2012-es részt.

A Nordic Games, aki a THQ szétesése után megvásárolta a játék jogait azt nyilatkozta, hogy a Deathinitive kiadás jó eszköz lehet annak felméréséhez, hogy a közönség nyitott-e egy esetleges harmadik részre. Az ötlet nem feltétlen rossz, azonban a megvalósítás kritikán aluli lett, ez a kiadás jó eséllyel éppen a sorozat rajongóinak a szívében forgatja meg azt a bizonyos kést. Halál még mindig haláli fazon, de a Deathinitive Editiont a dicsőséges feltámadás helyett csak a hullaszag lengi körbe.