Fallout 4Teszt

Tudjuk le gyorsan a kötelező köröket. Igen, a Fallout 4 továbbra is tele van kisebb-nagyobb programhibákkal. Igen, a Fallout 4 még mindig úgy egy fél generációval le van maradva kinézet tekintetében. Igen, a Fallout 4 szereplői még mindig nagyjából egy android mimikájával rendelkeznek (bár most legalább belemagyarázhatjuk, hogy oka is van). Igen, a Digitális Öntöde efpées-számoló kontingense már kiszámolgatta, hogy elég jelentős végletek között mozog a játék képfrissítése.

És igen, ha a Fallout 4 hozta volna azt a szintet, amit legalább a legutóbbi generációra készült két elődje hozott, akkor itt és most röhögtem volna ki azokat, akik a fentiek miatt nem tudják élvezni a játékot. Azonban bár tudjuk, hogy a háború nem változik, a negyedik számozott Fallout rész mintha pont azokon a pontokon alakult volna át, melyek egy szokásos posztapokaliptikus szerepjátékot Fallouttá tesznek.

Pedig olyan jól indult! Kétségkívül a sorozat legkomolyabb nyitányát kapjuk, szemben a korábbi részekkel, ahol inkább csak kötelező jelleggel megpróbálták letudni a karakteralkotást, mielőtt kilöktek volna minket a biztonságot jelentő vaultokból / településből / sírból, itt végre belepillanthatunk abba az idilli világba, mely a bombák érkezése előtt létezett. Persze az egész újra a kötelező köröket tudja le, nem és név választása, kinézet és tulajdonságok beállítása, de mégis különleges ízt ad a dolognak, hogy tudjuk, pillanatok választanak el a világvégétől. Attól, ami nem sokkal később kötelező jelleggel be is következik, mi pedig családunkkal egy egészen különleges Vaultba vonulunk ahol… nem, nem lövöm le az első kisebb poént, legyen elég annyi, hogy olyan kétszáz év múlva folytatódik a sztori, mely egyfajta furcsa inverz kapcsolatban van a Fallout 3-mal.

Az alatt a kétszáz év alatt pedig kialakult az a világ, melyet a korábbi részekből már megismerhettünk. A játék ugye Bostonban és annak környékén (a Commonwealth-ben) játszódik, nyoma sincs a Capital Wasteland szürkés-sárgás-fehéres világának, vagy Nevada sivatagjainak, egy egészen különleges, már-már szokatlanul színes helyszínre csöppenünk. A Commonwealth mint helyszín egyszerre áldás és átok: a környék tele van nevezetességekkel, olyan történelmi helyszínekkel, melyeket tök jól át lehet tolni ebbe a furcsa, kicsavart világba, azonban ezek többsége inkább az Egyesült Államok történelméhez kapcsolódik és ezzel elég durván megvágják azoknak a számát, akik értékelni is tudják őket. Ez pedig azt is jelenti, hogy az egyszeri hazai játékos jóval kevesebb kapcsolódási pontot talál, ez által pedig a poénok egy jelentős része felett átsiklik. A Freedom Trail, a különböző bostoni nevezetességek (Old North Church, Old Corner Bookstore, vagy például a Granary Burying Ground) neve jó eséllyel semmit nem mond az embernek akkor, ha nem az óceán túlsó felén lakik (vagy nem naprakész az USA történelmével), ebből a szempontból Washington és Las Vegas mindenképp jobb választás volt.

Az új világhoz persze új frakciók is járnak, a sztorit követve viszonylag gyorsan megismerkedünk a Minutemennel (újabb történelmi utalás, amit valószínűleg kevesen ismernek), egyfajta helyi önszerveződő milíciával, majd jön a Railroad nevű föld alatti csoport és végszóra betoppan a régi ismerős, a Brotherhood of Steel is. A negyedik rész negyedik csoportja a kezdetben mindenki által gyűlölt, titokzatos Institute, mely, ahogy az a Falloutokban megszokott, azért nem feltétlen maga az ősgonosz (sőt!). És ahogy szintén erre a sorozatra jellemző, a nap végén mi leszünk majd azok, akik dönthetnek, hogy kihez csatlakoznak, kinek segítenek elérni a célját és végeredményben kinek a szájíze alapján alakítják át a Commonwealth képét. Választási lehetőség van tehát bőségesen, azonban én eléggé pehelysúlyúnak éreztem frakciókat, a négyből kettő mintha csak díszként, másodhegedűsként lenne a játékban. Ez azonban a kisebb gond, engem sokkal jobban zavart, hogy a játék története is jóval egyszerűbb annál, amit például a New Vegas mutatott. Persze, a korábbi részek tükrében sejthető volt, hogy kezdeti célunk eltörpül majd annál, amivel a játék végén nézünk farkasszemet, azonban még így is valamiért súlytalannak érződik az egész, a korábbi részek jól körbeírható fenyegetésével szemben (amit mondjuk az Enclave, Caesar Légiója vagy Master szupermutánsai jelentettek) itt mintha inkább valamilyen filozófiai csata fizikai manifesztációjában vennénk rész. Azt pedig talán mondanom se kell, hogy a játék közepén lévő Váratlan Nagy Meglepetés olyan szinten klisés, hogy csak az nem látja előre, aki sose találkozott hasonló sztorival. Nevetséges módon a főszereplőknél (és ide sorolhatjuk saját karakterünket is, aki valami egészen elképesztően súlytalan és irreális) lényegesen jobban összerakott, emlékezetesebb karaktereket kapunk társakként. Van úgy egy tucat belőlük és szinte mindegyikük olyan profin összerakott jellem, hogy tuti sokáig emlékezni fogunk rájuk. Van itt minden a kotnyeles újságírótól kezdve a javíthatatlan hazudozón, modoros droidon és agyatlan szupermutánson keresztül a robotikus magánnyomozóig. És persze ott van Dogmeat is, de megmondom őszintén, a teljes kompániából nekem ő volt a leginkább felejthető (amihez nyilván az is hozzátartozik, hogy egy kutyával azért nem annyira lehet beszélgetni). És még mielőtt elfelejtem: igen, némelyikükkel lehet romantikus kapcsolatba is keveredni, hiszen az annyira menő, nem?

Persze az is igaz, hogy a fő sztori csak apró szelete annak rémisztő időmennyiségnek, amit egy ilyen játékkal el lehet tölteni és nincs ez másképp itt sem. Több száz nevesített helyszín van a térképen, végtelen mennyiségű kisebb-nagyobb küldetést szedhetünk össze, felbukkannak megint a gyűjtögethető dolgok és újdonságként egy nagyon komoly crafting rendszert is kapunk. Ez utóbbi volt a Fallout 4 sokat reklámozott Nagy Dobása és azt kell mondanom, valóban nagyszerűen működik és ami fontosabb, meglepően jól illik a játékhoz. A Bethesda szerepjátékok mindig is arról voltak híresek, hogy akár a Magányos Vándor, akár a Névtelen Hős szerepében tetszelegtünk, a nap végén úgyis a mindenhonnan elcsórt felírótáblákkal, koponyákkal és játékfigurákkal volt teli a hátizsákunk. Ezeket korábban egyszerűen csak eladhattuk, most azonban szinte mindent vissza lehet alapanyagokra bontani, melyekből aztán rémisztő mennyiségű dolgot építhetünk, lényegében komplett falukat húzhatunk fel a semmiből. Nyugi, kedves, a Minecrafttól már kiütést kapó olvasó, ez a része a játéknak teljesen opcionális, egy-két olyan küldetés van, ahol építenünk kell valamit és még itt is általában az alapanyagok viszonylag gyorsan elérhetőek lesznek. Azonban ha komolyan belekezdünk az építgetésbe, akkor órák újabb százait lehet itt eltöltenünk, főleg mert az építkezés nem csak arról szól, hogy mindenféle furcsa dolgot húzunk fel. Időről-időre telepesek érkeznek, apró településeink növekednek, nekünk pedig meg kell szerveznünk (és fel kell építenünk) a falvak védelmét, élelem- és vízellátását, hálóhelyeket pakolhatunk össze, kereskedő standokat húzhatunk fel, támadásokat verhetünk vissza. Ahogy mondtam, a dolog teljesen opcionális, de egy olyan szuper jó, új réteggel látja el a játékot, amit mindenképp a pozitívumok közé kell sorolnom.

Az építkezés azonban merül ki itt, fegyvereket, páncélokat, ételeket vagy akár különböző gyógyszereket is craftolhatunk, illetve előbbiek esetében inkább átalakíthatunk. A dolog hasonlóan egyszerű mint a fent említett városépítés és hasonlóan jól működik. Végre nem kell átkutatni a fél világot olyan fegyverért, mely illeszkedik a stílusunkhoz, megfelelő alapanyagokkal és képzettséggel a legegyszerűbb pisztolyból is hangtompítós, távcsöves, kibővített tárral ellátott szuperfegyvert faraghatunk. Hasonló módon testre szabhatjuk a különböző páncélokat és ami még fontosabb: a power armorokat is. Ezek a korábban leginkább távolról, ámulattal csodált fémmonstrumok most lényegesen komolyabb szerepet kapnak, viszonylag gyorsan találhatunk egyet és onnantól ha kedvünk van, akkor szinte mindig „viselhetjük” őket. És ezeket a páncélokat is lehet tovább turbózni, célzásrásegítéstől kezdve a jetpacken keresztül a magától bekapcsolódó álcázásig lényegében minden harcmodorhoz személyre szabhatjuk (és még a kinézetét is pimpelhetjük!). És higgyétek el, kevés mókásabb dolog van, mint a bokrok közül megritkítani az ellenséges csapatot, majd látványosan berobbanni és egy minigunnal elkezdeni lekaszálni a maradékot…

És ahol ekkora hangsúly van a fegyverek fejlesztésén ott sejthető, hogy gyakran is kell használnunk őket - sajnos túl gyakran. Kis túlzással mondhatnám azt is, hogy a Fallout 4-et sikerült egy komolyabb szerepjáték kerettel megáldott FPS-sé redukálni. Nem viccelek, a küldetések kilencvenkilenc százaléka másból sem állt, mint hogy jussak el egy adott helyre és ott lőjek le mindent és mindenkit. Persze ez így vagy úgy kontextusba volt helyezve, hol Raidereket kellett kipucolnom, hogy szupermutánsok közül kellett elhoznom valamit, de a végeredmény szinte mindig ugyanaz volt: menj ide és lövöldözz. Ez pedig egy nagyon fájó pont, korábban a Fallout játékok arról szóltak, hogy ha akartuk, akkor az esetek többségében akár fegyveres konfliktus nélkül is elintézhettük a feladatok jó részét, na erre itt lehetőségünk se lesz. A helyzeten pedig tovább ront, hogy bár sokat kell lövöldöznünk, a Fallout 4 még mindig inkább szerepjáték, mintsem shooter, a fegyverkezelés, a csaták dinamikája ugyanolyan ügyetlen, mint amilyen a korábbi részekben volt, a „kockadobás” miatt korántsem biztos, hogy ha egy pontra lövünk azt el is találjuk. Persze a VATS sokat segíthet a dolgon, de ilyen mennyiségű csaták esetében jóval korábban fogyunk ki "akciópontokból", mint ahogy az elvárnánk.

Ez az akcióközpontúság a játék egyéb részeire is rányomja a bélyegét. A negyedik rész komoly újdonsága, hogy hősünk végre nem néma, azonban ez vajmi keveset jelent akkor, mikor a párbeszédek rémisztően egyszerűek és rövidek. Nem viccelek, a Fallout 4 dialógus rendszeréhez képest a Mass Effect válaszkereke már-már bőségesnek és változatosnak tűnik, lényegében négy gombra van egy-egy válasz rárakva, melyekből általában kettőt lefoglal az "igen" és "nem" opció, a harmadik jellemzően valamilyen cinikus megjegyzés és még marad egy, ami a helyzettől függően változhat. És még ha ki is választunk valamit, hősünk csak egy rövid tőmondatot vakkant, ennyihez végképp semmi értelme nem volt hangsávokat rögzíteni. Az egész egyszerűségét jól mutatja, hogy szinte csak szökőévente van lehetőségünk a karizmánkba ölt pontokat kamatoztatni és akkor is legtöbbször csak egy kis extra pénzt vagy információt nyerhetünk vele, a cselekmények menetébe nem tudunk komolyabban beleszólni. Itt kell megemlítenem, hogy a játék nyitányában feldobott magas labdát sajnos nem sikerült a Bethesdanak leütnie, a "kétszáz éves téma" csak egészen ritkán fordul elő és még azon a ponton is, ahol karakterünknek minimum meg kellene lepődnie, ott is csak egyszerűbb tőmondatokat vakkant el.

Az első bekezdés alapján gondolom sejthető, hogy már-már Bethesda szokáshoz hűen a Fallout 4 se tartozik a generáció technológiai szempontból meghatározó játékai közé. Az új motor kétségkívül szebb látványt produkál az elődöknél, de azért még mindig komoly elmaradásban van a stílus többi nagyágyújához képest. A környezet alapvetően elfogadható, néha pedig határozottan látványos képet tud elénk tolni (azok a durva nukleáris viharok!), a fény és árnyék játéka nagyon látványossá tudja tenni az összképet, de a karakterek még mindig élettelen, unott arccal, minimális mimikával és sokszor még ennél is élettelenebb ajakszinkronnal mondják a mondanivalójukat, valamint az animációjuk is sokszor egészen furcsára sikerül. Bár nekem személyesen nem volt alkalmam találkozni vele, az FPS-mérő kisiparosok szerint a játék képfrissítésben is határozottan hullámzó teljesítményt nyújt, szóval bár ez a stílus nem feltétlen igényli a rémisztően magas másodpercenkénti képkocka értéket, aki szerint nincs élet 30 fps alatt, annak lehet, hogy érdemes még várnia egy-két javítás beérkezésére. Mindenképp meg kell viszont említenem a játék audio szekcióját, a rádiókban hallható „korabeli” zenék szokásosan kellemesek, most azonban az Inon Zur által összeállított soundtrack is rendkívül hangulatos lett. Természetesen (?) a kisebb-nagyobb programhibák is felbukkannak. A jó hír az, hogy fagyással nem igazán találkoztam (bár azt tessék hozzávenni, hogy azon kisebbséghez tartozom, akik a korábbi epizódokban sem futottak bele ilyenekbe), a rossz az, hogy minden más viszont bármikor felbukkanhat. Grafikai hibák, beakadó feladatok, eltűnő karakterek és még hosszasan sorolhatnám... Engem különösen zavart, hogy társaim totálisan bele tudtak rondítani a harcokba. Én jellemzően a lopakodva megközelítés taktikáját szeretem alkalmazni, ami tíz esetből kilencszer káoszba fulladt, mikor a mellettem lévő karakter gond nélkül besétált az ellenséges bázis közepébe. A „menj” és „maradj” opción kívül sehogy sem tudjuk a harcmodorukat befolyásolni, így a végén egyszerűen távol megállítottam őket és inkább egyedül csatáztam, majd a végén behívva őket csak két lábon (vagy négy lábon vagy egy lábon se) álló málhás szamárként használtam őket.

Hajaj, nehéz helyzetben vagyok mikor értékelni kell ezt a játékot. Még ha félre is tesszük a technikai problémákat, azt mondva, hogy abszurd módon ezek már-már együtt járnak a Bethesda programokkal, akkor is felemás élményben lesz részünk. A Fallout 4 ugyanis hangulatban, karakterekben, helyszínekben és azokban az apró, minitörténetekben gond nélkül hozza a korábbi részek színvonalát, a jól működő crafting rendszer pedig további órák százaival tolhatja ki a játékidőt. Ez pedig mind szép és jó, azonban nem tudja teljesen elfeledtetni azt a fájdalmat, amit akkor érzek, mikor látom, mennyire egyszerűvé, már-már zavaróan csatacentrikussá vált a játék, mikor észreveszem, hogy a döntésink szabadságának még csak a látszatát se próbálták fenntartani. Úgy érzem, ez a Fallout már nem az, amit anno megszerettem, amit türelmetlenül vártam, aminek fenntartottam a helyet a trónon Geralt kalandjai mellett. Valami elveszett belőle, valami olyan, ami miatt legyen (majdnem) minden más pontja nagyon jó, egyszerűen nem tudok rajongani érte. A háború sosem változik - talán a Falloutnak se kellett volna, vagy legalábbis nem így.